A mágikus realizmus lengyel képviselője

A testület az Olga Tokarczuknak odaítélt Nobel-díj indoklásában az 57 éves író „narratív képzeletét” emelte ki, „amely mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”. Olga Tokarczuk egyik legsikeresebb regénye az Őskor és más idők, amely 1996-os megjelenésekor egy csapásra nemzedéke legkiemelkedőbb írójává tette az írót Lengyelországban, és azóta sok nyelvre lefordították.

„Tény, hogy az Őskor a legsikeresebb könyvem. Egyszerű a nyelvezete, könnyen olvasható, nem kíván nagy erőfeszítést az olvasótól. Nagy időintervallumot fog át, az első világháborútól a Szolidaritásig. Családtörténet, saga, de egyidejűleg mágikus, meseszerűen megírt könyv. Egyszerűen tetszik az olvasóknak. Lengyelországi sikere azon is lemérhető, hogy kötelező olvasmány a líceumok humán osztályaiban, érettségi tétel. Ez egyrészt jó dolog, mert ott van az iskolai könyvtárakban, másrészt viszont nem, mert a gyerekek utálják a kötelező olvasmányokat” – mondta az MTI-nek adott 2011-es interjújában Olga Tokarczuk, hozzátéve, hogy azóta elvetette ezt a mitologikus, meseszerű stílust, jóval realisztikusabban ír, az aktuális világgal összefüggésben.

Tokarczukot mégis a lengyel „mágikus realizmus”, a „mitikus próza” fő képviselőjének tartják. A pszichológus végzettségű és sokáig terapeutaként dolgozó írónő műveiben kimutatható Carl Jung és Sigmund Freud hatása. Rendszerint túllép a regény műfaji keretein, prózája töredékes, esszészerű, a cselekmény több szálon és különböző szinteken bonyolódik. Egyformán népszerű az olvasóközönség és a kritikusok körében.

Első önálló könyve egy verseskötet volt, amely 1989-ben jelent meg. Hosszabb szünet után prózai munkákkal folytatta. Az őskönyv nyomában 1993-ban látott napvilágot. Allegorikus regény, a 18. századi Franciaországban játszódik, és arról szól, hogy miként próbálták megtalálni az emberek az Abszolút Igazságot. Átütő sikere, a Nappali ház, éjjeli ház című regénye választott falujáról szól. Ezután hagyott fel polgári foglalkozásával, azóta minden idejét az irodalomnak szenteli. Számos lengyel és külföldi irodalmi díj, köztük a Nemzetközi Man Booker-díj birtokosa. Több művét is dramatizálták, megfilmesítették.

Az emberi lét perifériáján

A 76 éves Peter Handkét, a német nyelvterület egyik legismertebb és legellentmondásosabbnak tartott szerzőjét nagy hatású munkásságáért ismerték el, amely nyelvi leleményességgel tárta fel az emberi lét perifériáját és sajátosságát.

Handke 1961-től a Grazi Egyetemen jogot hallgatott, ebben az időben csatlakozott a Grazer Gruppe (Grazi Csoport) elnevezésű irodalmi körhöz, amelynek tagja volt a ma már szintén Nobel-díjas Elfriede Jelinek is. 1965-ben félbehagyta tanulmányait, azóta csak az írásnak és az írásból él. Többször költözött, lakott Németországban, Ausztriában és Franciaországban, 1990 óta Párizs mellett él.

Az irodalmi életbe 1966-ban a Közönséggyalázás című darabjával robbant be. 1967-ben született A házaló című regénye, vagy inkább avantgárd kísérleti szövege. Kaspar című 1968-os drámája, amelyet az író maga „beszédkínvallatásnak” nevezett, a rejtélyes talált gyermek, Kaspar Hauser történetén keresztül az egyéniségét vesztett emberről, a nyelv iránti bizalmatlanságról szól. 1970-ben jelent meg A kapus félelme a tizenegyesnél című kötete, amelynek kisregényeiben Handke a mindennapi világ újrafelfedezésére és újraértékelésére tesz kísérletet. Ebből a műből forgatta első játékfilmjét Wim Wenders német filmrendező. 1971-ben anyja öngyilkosságot követett el, ebből a tragikus élményből, a tisztázás, megértés folyamatából született meg a Vágy nélkül, boldogtalan című kisregénye.

A hetvenes években az „új bensőségesség” híve lett, A rövid levél és a hosszú búcsú (1972) az én, a világ és az önmegtalálás viszonyát feszegeti, a Lassú hazatérés-tetralógia pedig önéletrajzi önreflexió. 1986-os sajátos felépítésű regénye Az ismétlés, amely lírai meditáció és elfogulatlan önvallomás érdekes ötvözete a szülőföldről, Ausztria kettős, osztrák-szlovén kultúrájú peremvidékéről, az itt élők bonyolult azonosságtudatáról.

Handke azóta is folyamatosan publikál, sajátos nyelvezetű és változatos formájú művei megosztják az olvasókat és kritikusokat. Számos hangjáték és dráma is fűződik Handke nevéhez, továbbá a világ leghosszabb némajátéka, Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról.

A koszovóiak tiltakoznak

Heves reakciókat váltott ki a koszovóiak körében, hogy a 2019. évi irodalmi Nobel-díjat Peter Handke osztrák írónak ítélte oda a Svéd Akadémia, Pristina szerint ugyanis Handke a múltban gyűlöletkeltő kijelentéseket tett. Vlora Çitaku, Koszovó washingtoni nagykövete a Twitteren reagált arra, hogy Peter Handke kapta az idei Nobel-díjat. „Egy ragyogó írókkal teli világban a Nobel-bizottság egy etnikai gyűlöletet és erőszakot hirdető embert tüntet ki. Valami nagyon rossz irányba ment el” – fogalmazott a koszovói politikus. Gent Cakaj, Albánia koszovói születésű külügyminisztere pedig úgy fogalmazott: megdöbbentette, hogy egy népirtástagadó nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. „Milyen alantas és szégyenteljes lépés tanúi lehetünk 2019-ben” – írta a közösségi médiában az albán külügyminiszter.

Szerbia viszont örömmel fogadta Peter Handke elismerését. Az osztrák író 2015 óta Belgrád díszpolgára. A szerbek tiszteletét azzal vívta ki, hogy 1999-ben ellenezte és később is élesen bírálta, hogy a NATO légicsapás-sorozatot indított Jugoszlávia ellen, hogy ezzel vessen véget Slobodan Milošević elnök koszovói albánok ellen folytatott erőszakkampányának. Handke 2006-ban beszédet is mondott Milošević temetésén.

Peter Handke a szerb közszolgálati televíziónak adott egyik interjújában úgy fogalmazott: „azok, akik lebombáztak és meggyilkoltak több ezer embert, nem tartoznak Európához és a Föld nevű bolygóhoz”. Handke azzal is felháborodást keltett, hogy kijelentette, nem tartja népirtásnak a srebrenicai mészárlást, amikor az 1992–1995-ös boszniai háborúban a boszniai szerbek több mint nyolcezer férfit és fiút gyilkoltak meg, és szerinte Szarajevó ostromakor sem a szerbek gyilkoltak, hanem a bosnyákok, hogy a szerbekre foghassák a tetteket, és indokot szolgáltathassanak a nemzetközi közösség közbelépésére.

Nagyon bátor döntés

Peter Handke osztrák írót meglepte az elismerés, és „nagyon bátornak” tartja a Svéd Akadémia döntését, amely a munkássága és a nyilatkozatai által kiváltott „megannyi vita után” neki ítélte a díjat. Handke korábban az irodalmi Nobel-díj eltörlését sürgette, mert szerinte az egy olyan „álkanonizálás, amely semmit nem ad az olvasónak”.

„A húsz évvel ezelőtti problémáim matt soha nem gondoltam volna, hogy engem választanak” – hangsúlyozta. A húsz évvel ezelőtti vitát illetően Handke visszautasította, hogy korábban „politikai állásfoglalást” fogalmazott meg. „A természetem egy íróé, nem pedig egy újságíróé” – mondta. Az irodalmi Nobel-díj bírálatát illetően pedig jelezte, hogy „olvasóként, nem pedig szerzőként” beszélt. „Ma már nem így gondolom” – tette hozzá, jelezve, természetesen elmegy Stockholmba a díjátadásra.