és krónikáztam, kétségbevonhatatlan
bizonyítottam, honnan lőttek, miért nem
futottam hátra, hisz akit eltaláltak, valahány
előrebukott, dicsértem pontos ösztönöm,
miként hajszolt a biztonságba, aztán már
elvéreznem lehetett, mert onnan menekített
félkarú társam fél lábamon, ahol mindenki
meghalt, nem takargattam sebemet, a belém állt
repeszt bárkinek megvallottam, és verset írtam
az őszről mint természeti jelenségről,
mintha az az egész természeti csapás lett volna,
és tudtam, azoknak nem hiszek soha, akik
a beálló csöndeket kéjesen fölrobbantották,

hadd higgyük, akkor lesz vége, ha mind ott veszünk,
akkor még nem sejtettem, majd összefog
a hazugság a múló idővel, emlékeinkbe
rejtőzik a gonosz, miénkké szervesül belénk,
s a tér visszhangjai, az ablaktükrözések
viszonylagossá változtatnak minden bizonyosat,
s ha nem tudjuk eldönteni, ki hol feküdt
a másikától, miként mernénk állítani,
amit tudunk azon fölül, és a hazugság
illetékes, és a vértanú nem tanú,
és a túlélő nem túlélő, a szörnyű álom
délelőttjén akár részt sem vett volna,

fegyvert látnak a krumpliszsákban,
bejáratlan padlásokon vadonatúj
töltényhüvelynek vélik a szemetet,
katonának saját árnyékukat, ágyúnak az
esőcsatornát, fekete kalózkendőnek hiszik
a tankos sisakot, s a véletlen és hanyag
legyintésben a tűzparancs jelét, mikor
a Fekete Tábornok fölkiáltott, csak a
fraternizálást akarta megszüntetni, nem tehet
arról, hogy a fegyverek elszabadultak,
pusztuljon, aki él! vesszen, ha idejött!

kiderítetlen tettesek nyomán így marad el
a büntetés, tragédiám katarzisa,
érjem be a miniszteri bárszekrény italával,
mily különös, hogy abból tarthattam életáldomást,
s ha nézni bírom, nézzem csak azt a nőt, kivel
együtt feküdtem, a halott akár kielégült
szerető a fotón, elhálva szemérmetlenül.