Tizennegyedik alkalommal rendeztek Székely Napokat idén októberben Budapesten a Vámház körúti Központi Vásárcsarnokban. A Nagycsarnok a főváros legnagyobb fedett piaca, 1890-re épült fel, jelenlegi pompáját 1994-ben kapta meg, azóta a főváros egyik legvonzóbb idegenforgalmi látványossága. A „nemzeti napok” rendezvénysorozat is a népszerűség növelését célozza. Decemberben jönnek a Mikulás Napok, majd a Brit Napok, és utána is „napos” időkre számíthat, aki be akar kerülni a statisztikába.
Nem jártam ott vagy húsz éve, pedig kőhajításnyira található a lakásomtól. A Székely Napok reklámját a zárás előtti utolsó nap utolsó órájában vettem észre: „Aki megfárad a csarnok forgatagában, új erőre kaphat egy pohár köményestől, itt az alkalom, hogy megkóstold a zakuszkát, áfonyalikőrt, sajtokat, ordát, fenyőmézet vagy fenyővizet.” Kell-e több? Finomságokat és otthoni szavakat kóstolgatva új erőre kapok. Jó fáradtan irány a 2-es villamos, két megálló a Fővám tér, máris benn vagyok a hatalmas csarnokban, fél óra maradt, hogy kihasználjam az alkalmat. Hol vagytok, székelyek? Fiatal lánycsoport állja utamat, kérdésem skandináv fülekre talál, de idegenvezetőjük a sajthegyekre mutat magyarul: ott vannak. Lopakodásra nincs idő, jár az agyam, mint a pénztárgép, mennyi sajtot hozhattak, ha három nap után zárórára ilyen mennyiség maradt. A háromszékieket keresem, de a gyergyóiak nem tudják, jöttek-e onnan egyáltalán, egy szentgyörgyit láttak bőráruval, ami per pillanat hidegen hagy. Sajtnagyságú és -formájú házi vaj kelti fel a figyelmemet, többet egyet sem lépek, a szemem nem veszem le róla. Ha van finom a világon, az nem más, mint a házi vaj sült pityókával. Az árcímkén 3650 Ft/kg. A melléfogás sem idegen tőlem azonban, a pénztárcámhoz kapok, de csak egy ezres mutatja vásárlóerőmet. Ette volna meg a nyavalya pavlovi feltételes reflexkörettel a memóriát, mely a felejtés letéteményese, a méreg, hogy az! Záróra! – veszek sebbel-lobbal egy félkiló pityókás kenyeret és egy falatnyi házi csokit, nincs apróm, nyújtom az ezrest, kerek 800 forint, mondja. Otthon feléért adják – búcsúzom a gyergyói aranyos menyecskétől. – Sokat kell fizessünk a helyért – mondja megértően. A 200 forintot a zsebembe csúsztatom, ne pisiljen le a kutya.
Hazaérve látom, Hodos Laci nyomja a kapucsengőt, mint siket a budiajtót. Mutatom magam, rádöbben, nem vagyok otthon. Szomszédok voltunk évekig, de elköltözött, néha visszajár. Van pár őstehetség-verse, de rég nem ír. Talál rá Ancsel Éva mondása: „Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, ha nem tud írni.” Botos barátom is érkezik Budáról, meglep, hogy ilyen korán. Jelentette jövetelét, csak szokott késni, rendszerint 2 órát. Mélyépítész, de magas szinten művelte a szakmáját, míg a veséi fel nem mondták a szolgálatot. Jól menő vállalkozása volt, erős hangú férfiember, három gyermek apja. Kétszer kapott új vesét, második alkalommal késett a donor, s megzsigorásodtak a végtagjai a mérgektől, azért jár bottal. Vezetői jogosítványát megvonták, autókulcsait átadta nekem, járhatok vele külföldre is, ha akarok. Akarnék, de a szegény ember élete merő komédia. Ő az, aki a pénzét nem bankban tartja, hanem otthon őrzi a párnában, tévét nem vesz, az internetről tájékozódik, bár néha rádiót jelöl meg forrásként, ha kételkedem abban, amit mond.
Végre itthon vagyunk, együtt vagyunk hárman, most az ingatlan.com legfrissebb elemzéséről számol be, melyből kiderül, hogy tavaly a fővárosból több ezren elköltöztek, viszont Pest megye lakossága növekedett. Budapestről hatezerrel többen mentek el, mint ahányan érkeztek. Percnyi csenddel adózunk, egyikünk sem mondja ki, hogy nemsokára rendre mi is elmegyünk. „Mindenki helyére már várnak, az élet soha meg nem áll.” Azok akarunk lenni, akik akkor voltunk, amikor azok akartunk lenni, amik most vagyunk. Vigyázunk magunkra, mert a jókat veszély fenyegeti. Nem lehet mindig inni, néha pisálni is kell. Sok szó nem esik a jelenről, szép kor szakadt a nyakunkba, s tisztában vagyunk, milyen „faszán állunk”. Nem elég, hogy kiirtották belőlünk az örökkévalóság érzését, meghamisították a történelmünket is. Különben is, meglehetősen naiv kép él a közbeszédben az öröklődésről.
Nagyszerű, hogy Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere az év elején létrehozta a Magyarságkutató Intézetet, reméljük, megérjük végre, a tudományos ismeretek összecsatornázásával tisztázódik, ki ültette meg „a Kárpát-medencei Fiastyúkot”. Ha már kitudódott, kik azok, akiket „a populáris irodalomban mitokondriális Évaként, illetve Y-kromoszómás Ádámként emlegetnek, és akik legvalószínűbben valamikor 100–170 ezer évvel ezelőtt éltek valahol Kelet-Afrikában – de nem feltétlenül egy időben”...