Szótlanul, némán haladtak, az ösztönük hajtotta őket, mélytudatukban csak az élt, hogy a végső búcsú színtere nem az internátus, hanem a köpeci eltérő, a talányos és félelmetes Hármasút lesz, itt kell választani a vándornak: Köpec? Felsőrákos? Ágostonfalva? Az első kettő a szülőföldön kanyarog tovább, a harmadik, az ágostonfalvi kivezet a kedves tájból, aki arra rálép, nagyvilág vándora lesz, a félelmetes, a bizonytalan, mégis kívánatos ismeretlenbe jut, ahol ezer veszély leselkedik, de babér csak ott terem.

– Ugye, tudjátok, fiúk – szólt rekedtes hangon Marci –, mennyi vér folyt itt, Csemeréten? Itt arattunk fényes győzelmet 1848. december 13-án az osztrákok fölött. „Baj van Köpecen!” – mondják most is az emberek. Mi most történelmet írunk, és azt mondjuk: „Baj van Pesten!” Vérrel öntözött föld ez, térdepeljünk le, tegyen mindenki néma fogadalmat, hogy nem leszünk méltatlanok a vértanúkhoz.

A négy fiú térdre vetette magát, kezüket összefogták, fejüket lehajtották, s mindegyik elmotyogta esküvését, amelyet nem hallott senki, de ott, fenn, a Tejút végtelenségében mintha könnyeztek volna a csillagok.
Éjféltájban érkeztek meg a vasútállomásra. Kovács János, a hallgatag, csendes fiú ajánlotta, ne mutatkozzanak együtt, váljanak külön, széledjenek szét, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz, a rendőrség minden csoportosulást megtiltott a magyar forradalom hírére. Bi-Be és Csa-Besz leült egy padra a váróteremben, Villám és Ko-Va sétáltak az állomás előtt. Megnézték a menetrendet, másfél órát kell várni az első vonatig.

A jegyeket külön-külön vették meg, mindenki a magáét, így nem lehettek gyanúsak a személyzetnek.

Zakatolt, csattogott alattuk a vonat, mintha hatalmas rostát ráztak volna óriások, föl-le csapódott a mozdony kéményén a szikrafogó szitatető, s a füst égett kőszén szagával töltötte meg a levegőt, a fülkékbe is bejött, átitatta az utasok ruháját, egybeolvadt paraszt és úr, felnőtt és csecsemő, rendőr és forradalmár.

Az átszállások Alsórákoson, Nagyváradon jelentettek nagyobb veszélyt, de szerencséjük volt, sehol sem igazoltatták őket, elvegyültek a tömegben, arra vigyáztak nagyon, senki se essen ki közülük a látótérből, ha közel sodródtak egymáshoz, titokban kezet fogtak, ez erőt adott, ez a titkos érintés, megnövelte a bátorságot, az önbizalmat.

Éppen besötétedett, amikor megérkeztek Érmihályfalvára, túl korai volt az időpont ahhoz, hogy kopogjanak Ádám ablakán, ezért kilopakodtak a mezőre, s egy óriási kukoricatáblában eltűntek a világ szeme elől.
Ez jól esett! Ez boldoggá tette őket! Ahogy a malacok a tiszta szalmában, ők is összebújtak, érezték egymás testének a melegét, egymás leheletét, ilyen kicsire zsugorodott számukra a boldogság.

Hatalmas, nagy sárga tökök hevertek szerteszét, otthonossá tették az ismeretlen földet, ezekből készítették otthon a vigyorgó lámpásokat.

Három óra telt el így. Kiszámították, mikor fekszenek le az emberek a faluban, nézték, mikor alszanak ki a fények, mikor lanyhul az éberség. Végül elindultak. Bi-Be úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, fél­ óra múlva már ott voltak a Katona-porta kapuja előtt. Élet-halál kérdése volt, föl tudják-e venni a kapcsolatot Katona Ádámmal, és ő vállalja-e velük az összeesküvést, elvezeti-e őket a határig.

A kapu zárva volt, de Béni tudta, csak be kell nyúlni a vascső kapuzábé mellett, ott lóg hosszú spárgán a kulcs, azt kell kihúzni. Könnyen bejutottak.

Ádám szobája a hátsó udvarra nézett, oda lopakodott a négy forradalmárjelölt, Béni előrement, s megkoppintotta az ablakot. Nem mozdult senki, akkor ismét koppantott három hosszút, kettő rövidet, ez volt hajdanában a titkos jelük, mire megnyílt résnyire az ablak:
– Ki az? Ki jár itt?

Az Ádám hangja volt. Béni válaszolt neki:
– Ádám! Ne ijedj meg, én vagyok Bíró Benjámin, a székely. Ne szólj hangosan, titkot akarok megosztani veled. Mássz ki az ablakon, ahogy kimásztunk, amikor itt laktam nálatok.

Az összeesküvés izgalma még a leggyávább emberben is ott bizsereg belül, a mellkasban, a szív tájékán, Ádám kalandra éhesen ugrott ki az ablakon, s ölelte meg régi barátját. Béni odasúgta:
– Nem vagyok egyedül! Beszélni akarunk veled, menjünk az istállóba!

Akkor elősettenkedett a ház sarka mögül Villám, Csa-Besz és Ko-va, némán, bemutatkozás nélkül fogtak kezet, és a kicsi csapatot elnyelte az istálló ajtajának sötét nyílása.
Ádám meggyújtotta a viharlámpát, attól derengő, piros fény keletkezett az istállóban, leültek a jászol szélére sorban, a két ló, Bandi és Pista lucernát ropogtatott, az idegen szagra felkapták a fejüket, prüszköltek, az egyik nyerített, de hamar megszokták a szokatlan éjszakai látogatókat, ettek tovább.
– Ide hallgass, Ádám! – kezdte a beszédet Bi-Be. Emlékszel még az esküvésünkre? Emlékszel a vérszerződésünkre? Most mutasd meg, hogy méltó vagy erre a szentségre! Hallottad, ugye, hogy Pesten kitört a forradalom? Mi azért jöttünk ide, hozzád, hogy segíts nekünk átjutni a határon, részt akarunk venni az utcai harcokban. Ha nem sajnálod az életed, gyere te is velünk.

Nagy hallgatás következett. Ádám megbénult a hírtől, aztán, ahogy a bénasága oldódni kezdett, ámulat öntötte el minden porcikáját:
– Úristen! Hogy ti milyen bátrak vagytok! Ilyenek a székelyek? Itt, nálunk, Érmihályfalván mindenki retteg, még a szomszédok, rokonok sem látogatják egymást, dupla patrul egységet vezényeltek hozzánk, az árnyékunkra is vigyáznak. De éjszaka, éjfél után meg lehet próbálni, én elvezetlek a zónába, de nem tartok veletek, mert édesanyámnak megszakadna a szíve, s apám kitagadna. Amúgy sem születtem forradalmárnak, építészmérnök szeretnék lenni, számomra a tégla, a beton, a vas, a cserép fontosabb, mint az a sok bolondság, ami az emberek fejében kavarog, s ők szabadságnak nevezik.

Nem a kapun mentek ki, a csűr háta mögött másztak át a kerítésen, nehogy felébredjenek a szülők, Ádám anyja ébrenalvó. A Katona család kertje a rétre futott ki, azon túl a síkság következett, s ott, különösen éjszaka, elveszett ember az, aki nem itt született.
Egy dűlőúton haladtak sokáig, felhős volt az ég, még az ujjuk hegyét sem láthatták, Ádámot is csak az ösztönei irányították. A dűlőút kétfelé ágazott, a baloldalira tértek rá, s némán, fegyelmezetten gyalogoltak, de a feszültség úgy nőtt bennük, mint kazánban a gőz nyomása.

Ez a második mezei út is elágazott, ott megállította a csapatot Ádám, leültetett mindenkit a földre, és suttogva mondta:
– Ide figyeljetek! Ti feltettétek a sorsotokat erre a játsz­mára, nem szólok belé, irigyellek a bátorságotokért, de a könnyelműségnek nem vagyok híve. Azt javasolom, váljatok szét, kettő közületek menjen a jobb oldali, kettő a bal oldali úton, mindkettő az országhatár felé vezet, csak a szerencsétől függ, ki tudjátok-e lesni a granicsárok jövés-menését, át tudtok-e surranni mögöttük. Másszatok négykézláb, akkor azt hiszik, valamilyen állat jön-megy, borz, vaddisznó, róka. Kétlábúra azonnal lőnek, tűzparancsot kaptak a magyar forradalom miatt. Semmi másra ne figyeljetek, csak a tornyokra, ha azokat fölfedezitek a sötétben, jó helyen jártok, ha nem, akkor eltévedtetek. Az Úr Jézus Krisztus kísérjen utatokon.

Itt elcsuklott Ádám hangja, megölelte a négy árva székelyt, s visszafordult az apai hajlék felé.
Villám vette át az irányítást.
– Igazat mondott Ádám, nem egyszerre indulunk, lebukás esetén mind a négyen elvesztünk. Húzzunk sorsot, kettő előre megy, másik kettő vár egy órányit, s ha nem hallatszik semmilyen vészjel, indulhat.

Hasra feküdt, a kabátot a fejére terítette, nehogy meglássák a zseblámpa fényét, s apró papírdarabokra ráírta: Csa-Besz, Ko-Va, Bi-Be, Villám.
Abból a kalapból húzott sorsot Kovács Jancsi, amelyikbe a pénzt gyűjtötték otthon, a baróti internátusban.
A két kihúzott cédulát Villám kezébe adta, s ő, ugyancsak a kabátjával takarózva, elolvasta:
– Bi-Be, Csa-Besz.

Eszelősség és fatalizmus uralkodott rajtuk, a végzetes sorshúzásba mindenki beletörődött.
Szó nélkül, némán, görcsösen ölelték meg egymást, Bi-Be és Csa-Besz elindult a bal oldali úton.
Villám utánuk suttogta:
– Találkozunk a barikádon.

Rövid gyaloglás után Bi-Be és Csa-Besz előtt kirajzolódtak az őrtornyok körvonalai. Iszonyat futkározott a hátukon. A félelem, mint éjszakai kísértet, alakot öltött. Homlokukat kiverte a hideg verejték. Csa-Besz oldalra fordult, kigombolta a nadrágját, s pisilt.
Hasra feküdve addig figyelték a határőrség minden mozdulatát, amíg valamilyen szabályosságot fölfedeztek. Most váltanak. Az egyik egység elhagyja őrhelyét, azt felváltja a másik. A ceremónia leköti a katonák figyelmét.
– Most indulhatunk – súgta Bi-Be.

A tenyerük, a könyökük és a térdük dolgozott, úgy kúsztak, mint a tyúkra vadászó róka, meg-megálltak, füleltek, inkább a hallásra alapoztak a sötétben, azt még látták, hogy a tornyok vonalába érkeztek, a híres fölgereblyézett sáv szerencsére kőkeményre fagyott, így nem hagytak nyomot maguk után, amikor meghaladták azt, arcukat a hideg földre szorították, és sírtak. Sokáig, némán sírtak, azzal öntözték meg a szárazságtól repedezett magyar földet.

Az agyukban nem született meg a gondolat, csak a zsigereikkel, az ösztöneikkel érezték, hogy átjutottak a határon.

(folytatjuk)