Telefon. Mobil pontosabban, amely nem telefon, hanem valami nyavalyatörés, vagy mi ez, mert már esküszöm (ja, ezt is mondtam már, kezdek megzavarodni), nem értem!

Az elmúlt napokban, azonkívül, hogy megfogalmaztam pár gondolatot erről a kis fenevadról, csináltam egyebet is. Például megnéztem egy kiváló színházi előadást, és beültem egy valamikori tehetséges kolléga egyéni műsorára egy teázóba. És mi történik? Mindenkinek a kezében valami. Na, mi? Amire sunyiban rá lehet pillantani, hogy nem jött-e egy fontos üzenet. Mert azért vagyunk itt, hogy erre az üzenetre várjunk. Nem azért, mert itt van egy vagy több (micsoda mocsok kekeckedés a számbeliséggel) ember, aki élőben szeretne valamit nekünk adni. Mert ilyen hülyén van az a szerencsétlen ember összerakva. Dolgozik, beletesz apait-anyait, mindenét, amije van, aztán előáll a nyomorult (nyomorultak). Mert úgy érzi, gondolja, hogy ehhez ért és ez a dolga. És ha le is van húzva a kis fenevad hangereje, azért azt hallani, amint a hozzá tartozó delikvens teljesen észrevehetetlenül odasuttogja valakinek, hogy „most nem tudok beszélni, előadáson vagyok”.

Gyakorló színész koromban velem is megesett, hogy egyéni előadásom alatt megszólalt egy telefon. Közönséggel beszélős történet volt, leálltam, és mondtam, hogy nyugodtan vegye fel. Én ráérek, ha a többiek is, akkor teljesen rendben van. Előadás után megkeresett, bocsánatot kért...

Csakhogy még sincs rendben. Az sem, hogy eljutunk egy rég vágyott helyre, aztán nem is vagyunk ott, csak kattintgatjuk a szelfit. Kattintgatunk a képtárban is, nem baj, ha tilos, mindegy. Majd otthon megnézzük, hogy merre jártunk, mit láttunk. Ha már említettem a két utóbbi élményt, hadd térjek vissza rá.

„Koldusopera”. Kiváló alkotó emberek hatalmas munkájával összerakott, nem akármilyen színházi történet. És itt bocsánatot kérek, mert nem tisztem nyilvánosan megítélni egy előadást. De azt már nyugodtan megemlíthetem, hogy körülöttem folyamatosan kütyüztek, mint ahogyan a versműsor alatt is. Tényleg ennyire nincs már türelmünk azokhoz az emberekhez, akik megpróbálnak előhozni magukból, maguk által valahonnan valamit? Másoknak, és magukért is persze. Valamiért... Akkor és ott. Megteszik adottságaik és legjobb tudásuk szerint. Egyszer és megismételhetetlenül. Ha századjára is, mégis akkor van az akkor és ott. És közben sok mindenki, aki ott van, tulajdonképpen nincs is ott. Minek megy oda akkor?

Na jó, hagyjuk abba, vége a szünetnek. Következik a második felvonás, telefon kikapcs...

Tulajdonképpen már mindenhonnan itthon vagyok, csak butáskodom. Itt és most, és mi van akkor?