Amikor Árpi bácsi előszóként ezt a kifejezést használta a Mikes Kelemen Elméleti Líceum fennállásának 145. évfordulójára készülő kötetében, nem gondoltuk, hogy a sors minket, volt diákjait és kollégáit hamarosan arra kényszerít, hogy mi is ezt tegyük ravatalánál.
Egész életét a családjának és az iskolának szentelte. Pedagógusként sajátos módszereket alkalmazott – néha ezért kritizálták is –, de nem igazán volt olyan diák, aki unatkozott volna a történelemórákon. Osztályfőnökként is mindig megtalálta a közös hangot a diákokkal, még nyugdíjba vonulása előtt három évvel is vállalta a líceum felső tagozatán ezt a sokszor nem könnyű feladatot.
Igazgatóként mindig büszke volt megvalósításaira, de talán Jancsó Árpád pedagógusi pályájának legnagyobb érdeme, hogy igen sok diákot sikerült tanári pályára terelgetnie, hiszen ma a város legtöbb iskolájában azok oktatják a történelmet, akik az ő tanítványai voltak.
Nyugdíjba vonulása után sem adta fel az aktív életformát, rendszeresen közölt helytörténeti, illetve iskolatörténeti írásokat. Mostantól az itt maradtakra hárul a felelősség, hogy a megkezdett munkát folytatni tudják.
Már István
