Végvidék nem alkuszik

Zala és Háromszék testvérmegyei kapcsolata mostanára már jelentős múlttal rendelkezik, a két végvidék számos közös programot szervezett az elmúlt évek során. A Végvidék nem alkuszik nevű (mely név amúgy a nálunk tavaly november és idén augusztus közt zajlott Háromszék nem alkuszik emlékév címének a célra alkalmazott módosítása) testvérmegyei együttműködési pályázat a Bethlen Gábor Alapkezelő ZRT támogatásával valósulhatott meg, célja a két megye turisztikai célú hasznosítási lehetőségeinek számbavétele, illetve a témában kétoldalú, helyszíni látogatásokon alapuló tapasztalatcsere. Lehet, ez így bonyolultan hangzik, lefordítva magyarra azonban mégsem az: a pályázat lényege, hogy tanuljunk egymástól. S ha a turizmus fejlettségét nézzük a két végvidéken, valójában azt jelenti: Háromszéknek alkalma adódik ellesni a zalai jó példákat, hogy majd alkalmazhassa azokat a helyi viszonyokhoz igazítva. Ezt, nyilván, a zalaiak is érzékelték, ezért a háromszéki küldöttségnek különleges helyeket mutattak meg. Olyanokat is, ahová hétköznapi halandó nem nagyon teheti be a lábát.

Hidegháborús mementók

Lovászi egykoron olajkitermeléséről vált híressé. Az 1930-as évek végén találtak az addig jelentéktelen kis falucska határában kőolajat, 1938-ban alakult meg Magyarország első szénhidrogén bányászati vállalata, a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT), mely aztán sorozatosan tárt fel újabb és újabb szénhidrogénmezőket, hamarosan az ország egész belső szükségletét kielégítve az ott kitermelt kőolajjal. Az amerikaiak megjelenésével a civilizáció is felütötte a fejét: a hirtelen felszaporodott számú munkásai részére a MAORT külön lakótelepet létesített művelődési házzal és közvilágítással, boltokkal és iskolával, sőt, egy furfangos megoldással (az olajkutak esetleges kigyulladása esetén nagy mennyiségű vízre lenne szükség az oltáshoz) még strandot is kiharcoltak a település számára a háborús időkben az ilyenféle fényűzést nem engedélyező országvezetéstől.

A légvédelmi óvóhely bejárata

A kőolajipar mindig is kiemelt fontosságú ágazat volt, a háború közeledtével az akkor már több száz embert foglalkoztató vállalatnak gondoskodnia kellett az alkalmazottak és családtagjaik biztonságáról: így fogtak hozzá a légvédelmi óvóhely, az úgynevezett légópince építéséhez. Ez csak néhány helyiségből állt: parancsnoki központból, ahonnan működtetni lehetett a légoltalmi szirénákat és kikapcsolni a telep és az üzem villanyvilágítását, elsősegélyhely, ahol komolyabb operációkat is el lehetett végezni, gépház, ahol saját áramellátó rendszer működött. A légópincét használták is a második világháború alatt, amikor az amerikai bombázók a környék fölött repültek át, aztán már nem volt szükség rá, míg el nem kezdődött a hidegháború.

Külön értekezés témája lenne a közelmúlt történelmének e különleges időszaka, írásunk szempontjából azonban csak egy kis szelete érdekes. Éspedig a magyar Maginot-vonalnak nevezett erődrendszer kiépítése. Az 1950-es évek hidegháborús hisztériájában a szovjet iránytól eltérő utat választó Joszip Broz Tito Jugoszláviáját a keleti tömbön belül ellenségnek kiáltották ki, így Magyarországra hárult a szocializmus védőbástyájának szerepe. Hatalmas anyagi ráfordítással, az ország akkori GDP-jének 25 százalékából kiépítették az ország déli határvidékén a mintegy 630 kilométer hosszúságú védvonalat betonbunkerekkel és drótakadályokkal, lövészárkokkal és aknazárral. Ebben az őrült és irreális tervben kiemelt fontosságot kapott a szénhidrogénmezők védelme: Lovásziban egy hatalmas légópince építéséről döntöttek, melynek a dolgozók védelmét, háborús körülmények között az olajkitermelés folytonosságát kellett volna biztosítania.

A terv kivitelezése teljes titokban történt. Az amerikaiak által épített földalatti létesítményt Tatabányáról hozott bányászok bővítették, az alagutakból kihordott földet a felszínen terítették el – mondom, a terv kivitelezése teljes titokban történt. A néhány év alatt megépített légópince azonban Magyarország legnagyobb ilyen jellegű létesítményévé vált: leágazásokkal együtt egy kilométer hosszan nyúlik el a település alatt, számtalan folyosóval, saját víz- és áramellátással, zsilipkamraszerű, a külső (fertőzött) levegő beáramlását kizáró szellőztetőrendszerrel, fűtéssel, orvosi szobával, telefonközponttal, de még hullatárolóval is rendelkezett a körülbelül ezer fő befogadására alkalmas bunker. Néhány gyakorlatozáson kívül a rendszerváltásig egyébre nem használták, viszont felszerelését folyamatosan üzemben tartották.1990 után az óvóhely a megalomániás építkezések mifelénk is jól ismert sorsára jutott: a gazdátlanná vált légópince mozdítható, főként fém alkatrészeit ellopták, rendszerei működtetésének hiányában felvette a talajvíz, a megmaradt csövezeten, vasajtókon rozsdavirágok virulnak, mennyezetén elkezdtek kialakulni a függőcseppkövek. Zavaros időkben embercsempészek használták, néha gyerekek bújócskáztak benne. Sok ideig nem ismerték fel idegenforgalmi jelentőségét.

A légópince „agya”: innen lehetett lekapcsolni a telep villanyvilágítását

Pedig már az 1990-es évek legelején javasolta egyik, többek közt a légópince karbantartásával is megbízott olajipari alkalmazott a létesítmény turisztikai hasznosítását – a helyiek azonban sokáig nem értették, miért lenne kíváncsi bárki is az óvóhelyre. Lassan-lassan mégis felismerték történeti és helytörténeti jelentőségét, az óvóhely végül önkormányzati tulajdonba került, különféle, többnyire pályázati forrásokból próbálják gépészeti- és levegőztetőrendszerét felújítani, hogy állagát megőrizzék – addig is, a magyar Maginot-vonal betonba merevedett mementói, a táj sebeként megmaradt lőállásai érintésével egész bunkertúrákat szerveznek a légópince beiktatásával. És sok, nagyon sok az érdeklődő e bunkertúrák iránt.

Elvek és gyakorlatok

Miközben lenn, az óvóhely zegzugos járatainak állandó 14 fokos hőmérsékletében bolyongtam, az jutott eszembe: micsoda lehetőség rejlene a sepsiszentgyörgyi szakszervezeti művelődési ház alatti alagútban. Nyilván, ahhoz előbb önkormányzati tulajdonba kellene kerülnie az épületnek – és ehhez előbb-utóbb csak ki lehet csikarni a politikai akaratot, mert csupán azon múlik. Jelen pillanatban épp gazdátlan az épület, a rá kirótt hanyagsági adó viszont nőttön nő, talán csak kényelmetlenné válik rajtunk, szentgyörgyieken kívül is valakinek ez az immár tarthatatlanná váló állapot. Bár az is lehet, előbb dől össze az épület, mintsem bármi célra átalakítható lehetne még. És akkor már alagútrendszere sem valószínű, hogy hasznosítható marad.

A légópince három lejáratának egyike

Pedig mennyire alkalmas lehetne például a kommunista rendszer székelyföldi dicstelen történetét bemutató múzeum számára. Mert meggyőződésem, hogy a bukaresti parlamentben létesítendő, a romániai kommunista rendszer borzalmait bemutató múzeumban igen kevés szó lesz annak olyan székelyföldi vonzatairól, mint például Moyses Márton mártíromsága, vagy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás...

És hát egyfajta bunkertúra a Kárpátok gerincén is megvalósítható lenne, az egykori Árpád-vonal nyomait ugyan igyekezett eltüntetni a román katonaság, szorgalmasan robbantgatva fel a betonlétesítményeket – már amelyeket megtaláltak. Mert itt-ott, nem is oly nehezen hozzáférhető helyeken megmaradt néhány. Ezekre alapozva, a hegyeinkbeli természetes kilátókat beiktatva tanulságos gyalogtúrákat lehetne ajánlani a Háromszékre kíváncsi turistáknak. Persze, ha a medve nem jelentene veszélyt az erdőjárók számára...

A zalai házigazdák kisebb kerekasztal-beszélgetésre is lehetőséget teremtettek – természetesen, a turizmus témájában. Zala megye idegenforgalma legnagyobbrészt a fürdőturizmusra alapoz, de emellett számos leágazás színesíti a kínálatot. Nekik is, akárcsak Európa e keletibb felén mindenkinek, az összehangoltság a leggyengébb pontjuk. A központi irányítást a turizmusban nem szándékoznak visszavezetni – nem is lehetne. Úgy vélik, az iparágnak önmagát kell szabályoznia olyképpen, hogy a különféle szolgáltatások jól megférjenek egymás mellett, illetve kiegészítsék egymást. Valamiféle koordinációs szerepvállalásnak azonban mégis szükségét látják, ezt – nyugat-európai mintára – a turizmusból élő vállalkozások által finanszírozott civil szervezetre bíznák legszívesebben. E téren azonban még ők is gyermekcipőben járnak.

(folytatjuk)