Rohanó világunkban egyre kevésbé fordítunk figyelmet arra, hogy miként ünnepelünk, és gyakran drága ajándékkal pótoljuk, hogy nincs időnk együtt lenni a gyermekkel – hangsúlyozta Forgács Erzsébet. Pedig egy üveggolyó is értékes ajándék lehet a kisgyermek számára, ha azt úgy adjuk oda, hogy megteremtjük a személyes kapcsolatot, ránézünk, rámosolygunk. Ünnep lehet az is, hogy elmegyünk együtt a mezőre és virágot szedünk, vagy csak üldögélünk együtt, nézzük a hangyabolyt, a katicabogarat, a pillangókat. A gyermeknek az a fontos, hogy a család együtt legyen, ez számára százszor többet ér, mintha elvinnénk a McDonald’s étterembe születésnapi ajándékként. Ezt ellenben meg kell tanulnunk és hinnünk benne, hogy a csodát a gyermek köré nem azzal teremtjük, hogy folyamatosan próbálunk valamilyen különlegességet adni neki és állandóan versengünk azért, hogy ne legyen egy szabad perce sem, mert azt gondoljuk, hogy állandóan szórakoztatnunk kell őt. Ilyenformán a gyermek soha nem fogja megélni az ünnep nagyságát – mondotta.

Az apró dolgok is számítanak

Az előadó arról is beszélt, hogy a mai világunkban az idő a legnagyobb kincs, amit oda tudunk ajándékozni egymásnak. Nem töltünk elég időt a gyermekünkkel, inkább  vesszük a különféle pótórákat, anyát-apát helyettesítő dolgokat, mert a legjobbat akarjuk, de a lelkünk mélyén érezzük, hogy lassan elmegy a gyermekünk és köztünk az idő, és nem találunk egymásra. Szerinte mostanság a reggeltől estig tartó robotolásban nincs semmi, ami erőt adna, mint régen, amikor együtt művelték meg a földet, együtt készült egy egész közösség esküvőre, halotti torra, fontosak voltak a rituálék. Mára az ember nagyon elárvult, el is felejtette, hogyan lehet az apró dolgokban is megélni az ünnepet – hangsúlyozta. Régen a küszöböknél voltak az ünnepek, ilyen volt a napforduló, a napéjegyenlőség, holdtölte, holdfogyatkozás, de mostanra elsötétült a világ felfelé, mert nagyon sok a fény, alig látjuk a csillagokat a sok fénytől, közvilágítástól, és ez a sok fény elnyeli azt, ami a kozmikusból áradna felénk, pedig a létünket az határozza meg.

Forgács Erzsébet szerint manapság a kisgyermekek alig tudnak valamihez hozzáfogni önállóan. Ezért jó, hogy a Waldorf-óvodában kertészkedhetnek, tésztát gyúrhatnak, sepregethetnek, elvégezhetnek olyan tevékenységeket, amelyeket régebb az ember szakrális tettnek élt meg, ami kiemelte a mindennapokból. Mindennek ott volt a hátterében az ünnep.

A Waldorf-pedagógus hangsúlyozta: ha végigmegyünk az évkörön, bejárunk mindig egy olyan utat, ami egyéni beavatási út is. Mindig valaminek el kell múlnia, és el kell temetni, ami nem odavaló. Szerinte nincs jó és rossz. Az válik rosszá, aminek már nincs ott a helye és az ideje. Azt el kell temetni, mert csak akkor tud megszületni valami új abban a vákuumban, és akkor képes valami formálódni, arra épülve, annak az összes erényét magában hordozva. De az is lehet, hogy az a valami látszólag teljesen új dolognak fog tűnni, de akkor valószínűleg annak van ott a helye és az fogja betölteni a korábbi szerepet, de már egy másik szintről. Nem alacsonyabb vagy magasabb szintről van szó, csak egy másik szintről és az egy másik lelki, szellemi hozzáállást kíván, ami tulajdonképpen teremtés. Forgács Erzsébet Rudolf Steinert, a Waldorf-pedagógia megalapítóját idézte, aki szerint a teremtés nem fejeződött be a hét nappal, hanem máig is tart. Rajtunk múlik, hogyan teremtjük tovább a világot és az, hogy a világ milyenné válik, attól függ, hogy milyen gyermekeket nevelünk otthon, az óvodában és az iskolában – hangsúlyozta az előadó.