Impozáns központjától kifelé minden irányba a kertvárosok nyugalma, keskeny aszfaltcsíkos, csendes utcácskákkal, rengeteg fával, bokorral, virággal — amelyeket gondoznak is! — és még több kerékpárral, természetesen kiképezett bicikliutakkal, itt a központban mindig akad üres parkolóhely, és nem csak lábhajtányos kétkerekűnek (melynek kosarában mindenki benne hagyja a friss árufiát, csupán a kereket láncolja le), de autónak is. Más arcát mutatja kultúraérzékenysége. Itt a polgármester egy író-olvasó találkozón — ennek okán jutottunk mi Békésre, a 31. Békés-Tarhosi Zenei Napoknak része lévén a Szép magyar beszéd című rendezvénysorozat is, itt meg Fenyvesek az Alföldön néven szervezett író-olvasó találkozót a Keresztény Értelmiségi Szövetség — az első sorban ül, s a program lejártával minden bemutatott könyvből kettőt markol fel: egyet magának, egyet a városi könyvtárnak. Más arcát mutatja városrendezési szándéka. Szobrokat állítanak és költöztetnek is, ha kell. Még az előző városvezetés tette vékonyka talapzatra Kossuth Lajos büsztjét, no de valami okból kifolyólag jól elrejtve, egy híd karfája és egy trafikosbódé félreeső zugában. A városban járó-kelő idegennek azonnal szemet szúr. A jóérzésű béké­sieknek is. Méltó helyére költöztetik, ígérték. És meg is teszik. Ők olyanok.

Hogy Hódmezővásárhelyen bizton nem több a kocsma, mint az utca, efelől kétsége a várost látogatónak nem támadhat. Részint, mert a város hatalmas kiterjedésű, a kertvárosi részek itt is megtalálhatóak, s miként Békésen, itt is ápoltak, csendesek. Igaz, ezt a várost jól elrontották valamikoron, tömbházakkal csúnyán teleépítették — de hagytak minden társasház körül elég teret fűnek, fának s autóknak egyaránt, a vásárhelyi lakos nem kényszerül zöld területen parkolni gépkocsiját, még ha több lenne a családban, akkor sem. Építészet: ott is vannak raktáráruházak, persze, hogy vannak, ugyanazokból is, melyek nálunk megtelepedtek. Csakhogy nem épp dobozszerűek. Hogy a jó vásárhelyiek követelték-e meg, vagy maguk cselekedtek eleve úgy, lényegtelen, de szupermarketjeik viszonylag jól beleillenek a városi tájba, a helyi építészeti jellegzetességeket ha nem is híven, de azért jól felismerhetően magukon viselik. És még mindig építészet: épp egy éve nyílt meg a maga idején sok vihart kavart Emlékpont Múzeum. Amolyan Terror Háza kicsiben, ez is az Andrássy úton található, ezt is ugyanaz a csapat rendezte be, ez is a fél évszázadnyi vörös uralom tükre. Hódmezővásárhelyre fókuszálva. S ami talán a korszak láttatásánál is fontosabb: élő múzeum, a nem is oly régi múlt felelevenítésén túl folyamatos tárgy- és adatgyűjtő központ. Akik látogatóként betévedve, ha csak annyit mondanak a tárlatvezetőnek: ezzel az elvtárssal nekem is meggyűlt a bajom, rögvest interjúalanyokká válnak, s személyes emlékük máris a múzeum irattárának részévé. No és még utoljára: építészet. Hódmezővásárhelyen volt ama korszak egyik legbizarrabb szobra, az ülő Lenin. Hiába, hogy szőrmegalléros nagykabátban csücsült a Népek Atyja, jóságos tekintetét kedves elvtársain legeltetve, a vásárhelyiek egész mást véltek székelő pozitúrájában látni, s segítő szándékúak lévén, gyakran hullajtottak ölébe tekercs vécépapírt. Eme nagyszerű alkotás most a vásárhelyi szoborparkban szomorkodik — ők azt is megcsinálták, évtizedekig nem vacilláltak némi obeliszkek elköltöztetésével —, kicsinyített mását az Emlékpont Múzeum falára biggyesztették.

A mienkhez hasonlatos kisvárosokban csatangolva óhatatlanul azt nézi az utazó, haza mit vihetne. Lélekben és szándékban. E néhány impresszió nem akar semmire utalás lenni. Egyszerűen csak: ilyesmiket láttam meg én,

Váry O. Péter