– No, ez is kend miatt van!
– Még hogy miattam! Ha nem tudnád, az egér tehet róla!
Így csipkedték egymást nap mint nap.

Történt egyszer, hogy aznapra kifogytak már az évődésre szolgáló ürügyekből. Szótlanul üldögéltek a tűzhely mellett és teát szürcsölgettek, amikor váratlanul betoppant a szomszédasszony.
– Csináltam egy kis gombócot, hoztam hát belőle kendteknek is egy kis kóstolót!
– Nahát, milyen kedves, mindig gondol ránk!
Nézik az öregek, s látják ám, hogy a tányérkán öt szem finom, édesbabos gombócka van!

– Ez bizony akarva se jöhetett volna jobbkor! Hadd lám csak! No, akkor megkóstolom elébb! – szólalt meg az ember, s ezzel – hamm! – bekapott egyet.
– Hát akkor én is! – mondta az asszony, s ő is – hamm! – bekapott egyet.
– Ez tényleg nagyon jó! No, akkor még egyet!
– Ahogy kend mondja! Hát akkor én is!
A tányérkán már csak egy szem gombóc maradt, s az ember már nyúlt is érte.
– No, akkor még ezt az egyet!

Hanem az asszony hirtelen fürgén a kezére csapott.
– Ha ezt is megeszi, akkor kendnek három gombóc jut, nekem viszont csak kettő. Így nem igazságos! Inkább én kapom be azt a harmadikat!
– Még hogy te! Hisz akkor neked jutna három! Én férfiember vagyok, keményen dolgozom, ezért nekem jár a harmadik!
– Hová gondol kend? Még hogy keményen dolgozik, s hogy kend a férfi! Hát az asszony itthon tán nem dolgozik keményen? Igenis az enyém lesz az a gombóc!
– Nahát! Ki hallott már ilyet, hogy az asszony többet egyen az uránál! – vágott vissza az öreg. – A hiba ott van, hogy te sose csinálsz gombócot! Pedig ha csinálnál, annyit ehetnénk, amennyi jólesik.
– Miket beszél kend! Ha csinálnék, kend biztosan azt mondaná, hogy nem jó. Hiszen kend sose mondja a főztömre, hogy finom, hát nem csinálok! – replikázott az asszony.
– Már mért is mondanám, hogy finom, arra, ami nem jó!?

Na, ezzel megtalálták azt, ami a szokásos csipkelődésükhöz hiányzott, s mint mindig, most sem engedett egyikőjük sem a maga igazából. Igen ám, de ha egyikőjük sem tudja lepipálni a másikat, akkor a gombócot sem tudják megenni!
– Tudod mit, asszony! Nézzünk farkasszemet! – állt elő az ötlettel az öreg. – Amelyikünk győz, azé lesz a gombóc! Nem szabad nevetni, megszólalni, de még csak megmoccanni se. Na, mit szólsz hozzá?
– Nem bánom, legyen úgy, ahogy kend mondja. A tűrést az asszonynép úgyis jobban bírja. Ez máris annyi, mintha én győztem volna! Hát akkor kezdjük: egy, kettő, három!

Ezzel úgy, ahogy voltak, megmerevedtek, s elkezdtek egymással farkasszemet nézni. Az öreg az asszonyra düllesztette nagy, kerek szemét, az meg kissé előredőlve, dacosan nézett vissza rá. Így telt el az ebédidő, majd a délután is. A két öreg még mindig mozdulatlanul meredt egymásra, s közben lassacskán besötétedett.
Öreg este volt már, amikor egy tolvaj settenkedett arra. Észrevette a félig-meddig nyitva maradt ajtót, s nem bírt ellenállni a csábításnak: belesett rajta. Vissza is hőkölt ijedtében, amint meglátta odabent a házigazdákat. S mert valahogy mégis furcsának találta őket, hát lopva újra megnézte a két öreget. Ám a bentiek nem mozdultak, a szemük sem rebbent. Mégiscsak jobb lesz, ha azért előbb beköszön, gondolta a tolvaj, és beszólt:
– Szép jó estét! Hé, kendtek ott! Jó estét!

De hiába szólongatta őket, választ nem kapott. Megkönnyebbült erre, s nyugodt lélekkel belépett a házba.
– A fenébe is, de rám ijesztettek! Hisz ezek csak rablóriogató bábuk! Biz’ isten ügyes munka! Az ember még azt hinné, hogy élnek. Ha fejbe kólintanám őket, tán meg is szólalnának, annyira élethűek! – ámuldozott a tolvaj, s ahogy ezt kimondta, öklével az ember fejére húzott egy nagyot.

A szegény öreg kis híján talpra szökkent a sajgó ütéstől, de a gombóc miatt mégiscsak legyűrte fájdalmát.
Na, fölbátorodott erre a tolvaj, és sietve munkához látott. Fiókot, ládikát, mindent kiforgatott, összeszedte az asszony ruháit. Amit csak érdemesnek talált elemelni, azt mind egy jókora batyuba kötötte, s azzal, mint aki jól végezte dolgát, már indult volna is kifelé. Hanem megakadt a szeme a tűzhely padkáján árválkodó gombócon.

– Nicsak! Milyen finom kis gombóc! No, a munka hevében úgyis megéheztem! – dünnyögte, s azzal már nyúlt is érte.
– Te! – förmedt rá hirtelen az asszony, aki már percek óta figyelte a szeme sarkából.
Ám abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, ujjongva fölkiáltott az öregember:
– Győztem! Enyém az utolsó! – s azzal – hamm! – bekapta az árva babosgombócot.