Az Európai Unióban és általában, a civilizált világban, ahol a pénzügyekhez szakértelemmel, felelősségtudattal és komolysággal viszonyulnak, nem jellemző, hogy a tárca vezetői alvilági szintre süllyedjenek, és vitatható, ostoba kijelentésekkel lőjék egymást, miként a gengszterek éles fegyvereikkel. Nálunk, eredeti demokráciánkban ez is másként működik: Florin Cîţu, az újonnan kinevezett pénzügyminiszter a hírhedt amerikai gengszterhez, Al Caponéhoz hasonlította elődjét, állítva, hogy a szociáldemokraták tisztségviselői bűnszövetkezetbe tömörültek, s tudatosan aláaknázták az ország költségvetését, kettős könyveléssel, akárcsak a chicagói bűnözők. Nem maradt szótlan a nagy előd, a bulvárlapok által diszkókirályként is emlegetett Eugen Orlando Teodorovici sem, s megjegyezte: „annyira vagyok én Al Capone, amennyire Cîţu az FBI főnöke”.

Minősíthetetlen szavak. Persze, érthető a liberális tárcavezető ingerültsége, ám stílusa elfogadhatatlan. Hiszen miután megnyílt a liberálisok előtt az államkincstár kapuja, szembesülhettek azzal, amit eddig csupán sejtettek: a szociáldemokraták felelőtlen költekezése, illetve az a tény, hogy az államkasszából szinte kizárólagosan csak fizetésekre és nyugdíjakra fordítottak pénzt, aránytalanul sokat, lényegesen megnövelve a kiadások és a bevételek közötti szakadékot. Pénzügyi elemzések szerint a szociáldemokrata kabinet 2012 óta a legkisebb költségvetési bevételt hagyta örökségként a liberálisokra, miközben 2013 óta a legtöbbet az idén költöttek. Anélkül, hogy az államháztartási hiány megengedett és megengedhetetlen százalékai között lavíroznánk, e bonyolult pénzügyi mutató leegyszerűsíthető: ha jóval többet költünk, mint amennyi a rendelkezésünkre áll, annak rendszerint jó vége nem lesz.

Azért is zavaró Cîţu és Teodorovici ostoba egymásnak feszülése, mert a „normális” Romániában még mindig reménykedő állampolgár – minő emelkedett cél a normalitás, harminc évvel a szekus- és kommunista pártdiktatúra után! – a szociáldemokraták bukása után már nem cirkuszi jelenetekre vágyik, hanem konkrét, kézzelfogható intézkedésekre, főképp gazdasági téren. Ám a liberálisok is bizonytalankodnak, alig ígérnek többet annál, mint hogy nem csökkentik a fizetéseket és a nyugdíjakat. Fizetések és nyugdíjak, ez tehát az örökölt és a jelek szerint tovább élő jelszó, mintha már nem is kellene dolgozni, mintha az állami ágazatokban osztogatott béreket nem a magánszféra termelné ki. Nem igazán biztató, hogy egyelőre csupán ennyire futja, és ezen a helyzeten a pénzügyminiszteri szintű gengszteres példálózás sem javít.