„vannak vidékek kietlen
messzeségekbe veszetten
(...)
ahová utak nem visznek”
(Kányádi Sándor: Oki Asalcsi balladája)
Találkoznom kell egy anyával és lányával a Teinben. Nem ismerjük egymást, de sejtem, valahogyan megoldjuk. Eleve ők már ketten lesznek, nem fogok lerohanni egy egyedül üldögélő, álldogáló nőt. Amikor odaérek, idősebb hölgy nézegeti a toronyórát, egyedül van, mégis gondolkodás nélkül feléje tartok. Különleges, szép arcú, mintha a lényében lenne valami elvarázsoltság, kétség nem fér hozzá, hogy ő az. Köszönünk, ki ahogy tud, megölel, mint egy régi ismerőst, mutatja, hogy a lánya előrement, mosolygunk egymásra, és elindulunk megkeresni, mert ő fog nekünk fordítani, nincs közös nyelvi találkozási pont. Bemutatkozunk, amikor leülünk, váltanak pár szót egymás közt, hegyezem a fülem, hogy milyen is ez a távoli, mégis rokon nyelv, mihez hasonlít. Nem is tudom. Kikérjük a teánkat, és már előre látom, hogy ez egy jó beszélgetés lesz. Megérzi azt az ember. Tulajdonképpen az anyával terveztem ezt a (rendhagyó) beszélgetést, de a lányát is faggatom.
Ő Demeter-Petrova Anasztázia nyelvész, az izsevszki (Izsevszk Udmurtia fővárosa) egyetemen kezdett el foglalkozni a magyar nyelvvel, majd Magyarországon folytatta tanulmányait. Ott ismerkedett meg sepsiszentgyörgyi férjével, aki megtanult érte udmurtul, udmurt verssel kérte meg a kezét. „Hogyan is kérhettem volna meg egy költő lányának a kezét csak úgy...?” – mondja Miklós, amikor őt is megismerem. Később követte őt szülőföldjére, ahol magyar lektorként dolgozott az Udmurt Állami Egyetemen. Négy év után Anasztázia jött vele Erdélybe, azóta két lányukkal Bikfalván élnek.
Kérdésemre, hogy miért pont a magyar, Anasztázia gondolkodás nélkül válaszol, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A finnugor „rokonság’’ miatt. Szégyenkezve bevallom, hogy én mostanáig nem tudtam az udmurtokról. Nem haragszik, megérti. Azt is hozzáteszem, hogy a világ nem egy pontján rólunk, erdélyi magyarokról sem tudnak sokat. Bár lényegeiben különbözik a helyzetünk, történelmünk, kultúránk, a létszámuk fele a miénknek, és bár autonóm köztársaságuk van, mégis, kisebbségi létezésünkben is összekötnek némi rokoni szálak...
Édesanyja, Tatiana Csernova a Finnugor Írók Nemzetközi Kongresszusáról érkezett a lányához Kolozsvárról. Izsevszkben él, újságíró, költő, több irodalmi díj tulajdonosa, az Oroszországi Írók Szövetségének tagja. Találkozásunk előtt lánya, Anasztázia átküldte pár versét nyersfordításban, ami az ő munkája, és amit Laczkó Vass Róbert kolozsvári költő, műfordító, színész felkérésére végzett.
Innen kicsit nehéz továbblendülni az írásban, mármint nekem. Nem könnyű megmutatni egy embernek az elvarázsoltságát, különös világát, ahová rövid ideig beengedett. Eldönteni, hogy mit hozhatok elő onnan, ahová eljuthattam. Szinte zavarba is ejtett ennek a titokzatos, rendkívül légies, elegáns embernek az őszintesége. A versei nagyon erős természetközeliségre és valahonnan – talán valakitől – menekülni, valamiből kitörni vágyó, folyton nyugtalan, állandó keresésben lévő, vergődő, magányos lélekre utalnak.
Amikor ezt megemlítem, kertelés nélkül válaszol. Úgy érzi, sok mindent nem kapott meg az élettől amit szeretett volna, és bár még mindig vágyik rá, ami kimaradt, már valószínűleg nem érkezik meg. Itt megsejtek, akárcsak a sorai mögött, valamiféle, az elmúlással kapcsolatos szomorúságot. Ezt sem tagadja. Az együtt töltött másfél óra alatt párszor elővesz egy kis tükröt és belenéz. De csak amikor a lányához beszélek, mintha diszkréten magunkra hagyna, visszahúzódna. Kémleli az arcát, egyszer meg is jegyzi, hogy megöregedett. Mosolyogva, szomorkás öniróniával. Mondom neki, hogy ez mással is megtörténik (nekem is van kis tükröm), és hogy nagyon szép. Kicsit zavarba jön, elneveti magát. Tényleg szép. A ráncai is szépek, nem is ráncok, csak életszálak, sok mindent rejthetnek.
Anasztázia kicsit később megjegyzi, hogy az édesanyjának nem volt könnyű élete. Nem firtatom, hogy mi van e mögött, de abból, amit Tatiana a továbbiakban mond, azt hiszem, megértem, hogy honnan ez a föld fölötti lebegés. A rosszat csak úgy tudta megélni, hogy kialakított egy másik világot, menedéket, ahová bármikor elvonulhat. Átjár, közlekedik. Bár tudjuk, hogy az alkotás, legyen az bármilyen területen, terápia is, itt talán többről van szó. Azt is tudjuk, hogy a szerelem ihletetté tesz, de azt mondja, ő csak akkor tud írni, ha szerelmes. Szinte valamiféle huncutsággal figyel, hogy erre miként reagálok. Elvált nő, de nyilván nem az a fajta, aki rendszeresen cserélgeti szerelme tárgyát. Ezért kíváncsian várom a folytatást. Van abban valami báj, megható, hogy ezt pont a lánya fordítja. Megértő szeretettel, remélve, hogy én is megértem. A legutóbbi története két éve kezdődött, amikor megismert valakit és szerelmes lett. Mert így akarta. A férfi ezt nem tudja, azt sem, hogy azóta Tatiana a sajátos belső világában felruházza őt mindenféle tulajdonságokkal, építi, ápolja ezt a szerelmet, és ír. Nem a testiség fontos ebben a különleges kapcsolatban, mondja, és különben is az ő korában. (Nem mutatja a korát, és lehet, fogalma sincs, milyen hatással van az emberre...) Itt egy kicsit elakadok a kérdéseimmel, vissza kell érkeznem a valóságba.
Anasztázia megjegyzi, hogy ő sokkal inkább a földön jár, mint az édesanyja, a húga viszont szintén író. Darali Leli (itt mindenkinek milyen szép neve van) az első udmurt nyelvű játékfilmek forgatókönyvének szerzője, az udmurt fiatalok amatőr színházának létrehozója, dramaturgja, rendezője. Az irodalom iránti kíváncsiság a nagymamával kezdődött a szülőfaluban. Tatiana édesanyja a könyvtárban dolgozott, s ő maga is írt. Az iskolán kívül nem volt más végzettsége, de folyamatosan képezte magát. „Én egy két lábon járó lexikon vagyok” – mondogatta, Tatiana bejárt hozzá és olvasott. Most az ő gondját viseli otthon, ezért csak ritkán tud ide látogatni. Jó lenne több időt tölteni együtt, de hát messze vannak egymástól. Két huszadik század elején élt és alkotó orosz költőnőt említ példaképeként, akik a mai napig hatással vannak rá: Marina Cvetajeva és Anna Akhmatova. Tatiana verseiben gyakoriak a színek, nagyon erős a képi világa és tömören fogalmaz. A gondolatok valamiféle különös könnyedséggel követik egymást, mintha nem sokat filozofálgatna azon, hogy mi lesz a végén, mégis egyszer csak minden pontos egésszé válik. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ezt nem az ideiglenes fordítás miatt látom így. Rákérdezek, és a válaszában sincs fölösleges mellébeszélés. Mindig azt írja le, ami, és úgy, ahogyan jön. Egyszerűen hagyja a gondolatokat maguktól megszületni. Bár, ahogy telik az idő, már többet filozofálgat...
Bátorság kell ahhoz, hogy az életben egy inkább rejtőzködőnek, törékenynek, védtelennek, már-már elveszettnek tűnő ember ilyen erősen, őszintén, nemegyszer öniróniával beszéljen magáról a verseiben, felvállalva az ezzel járó kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget. Mert megteszi. Várom és remélem, hogy lesz alkalmam olvasni a verseit végleges formában.
Több minden szóba kerül még, például, hogy mennyire zárt körben mozognak az udmurt írók, hogy van-e kitörési, megmutatkozási lehetőségük, kiket fordítottak, fordítanak más nyelvekre. Nem nagyon ismertek az orosz nyelvterületen, bár jelentek, jelennek meg antológiák a kisebbségi irodalomból, inkább csak egymással vannak kapcsolatban.
Időközben megérkezett Anasztázia férje, aki egy magyarra lefordított regényt ajánl a figyelmembe, Ar-Szergejtől a Lepkelelkeket. És említik Oki Asalcsi költőnő nevét.
Beszélünk arról is, hogy milyen mértékben éltethető, menthető tovább az udmurt nyelv, következésképpen az udmurt nép. Hogy mennyire köteleződnek el ebben a fiatalok, van-e, és ha igen, milyen az új írónemzedék. Bár nem ritka eset sajnos, hogy családon belül is oroszul beszélnek, a fiatalok mégis elszántan próbálják őrizni az identitásukat, többféle területen, módon. „Bátrabbak, mint mi voltunk” – mondja Anasztázia. – A mi generációnk félt.” És több tehetséges író van köztük.
Érdeklődöm az udmurt színház felől. Van hivatásos színjátszás, de az egyetemi képzés Moszkvában orosz nyelven zajlik. Ami meglep, hogy sok udmurt színházi alkotó, de más területen mozgó értelmiségi is, kilépve az „életbe”, oroszul beszél. Visszatérve kisebbségi létünk hasonlóságaira, különbözőségeire, lényegesen jobb a sorsunk távoli „rokonainkénál”. Más helyzetből és nehezebb küzdelmeket vívnak meg nap mint nap a túlélésért. Persze, ez nekünk nem öröm és nem vigasz, nem könnyíti meg a mi mindennapi küzdelmeinket.
Beszélgetésünk végén Anasztázia arra kér, hogy említsek meg valamit. Pontosabban valakit. Ez az áldozat komoly visszhangot keltett, reméli, nem volt hiábavaló... Megteszem. Szeptember tizedikén Albert Razin hetvenkilenc éves udmurt filozófus „Ha holnap meghal a nyelvem, ma készen állok meghalni” (Raszul Gamzatov dagesztani író) feliratú transzparenssel tüntetett az izsevszki parlament előtt az orosz nyelvtörvény ellen, amely megszüntette a kisebbségi nyelvek, köztük az udmurt kötelező oktatását még a többségében kisebbségek lakta területeken is. Majd felgyújtotta magát.
Máris két lábbal itt állok a valóságban.
Tatiana pedig a beszélgetésünk óta, amit köszönök, már otthon lépeget valós és képzeletbeli világai közt. Könnyű lépteket!
