Nagyanyámmal történt meg, hogy az 1950-es években, amikor megjelent a villanyrezsó, ellenőrök járták a házakat, a rezsók számát felírandó. Nekünk is volt egy ilyen készülékünk, de titokban. Egy nap mégis beállított egy ellenőr, és megkérdezte, hogy van-e a házban rezsó. Nagyanyám ránézett, és határozottan kijelentette: jaj, drága jó ember, itt csak Ferenc van és János, nálunk nincs egy Rezső sem, nem adunk cifra neveket soha....

A szomszédságban volt egy család, ahol három vagy négy eladósorban levő lány várta a vizitákat. Azok meg is jöttek, az édesanyjuk pedig sürgött-forgott a kínálmációval. Ezalatt nyitva maradt a konyhaajtó és a kutya bement. A legkisebb leányka bekiabált, hogy jöjjön édesanyám, mert Sajó nyalja a lapítót. Az anyja rászólt, hogy hallgasson, mert vendégek vannak. Kicsi idő múlva a leányka ismét beszólt: „édesanyám, jöjjön, mert Sajó már a puliszkalisztet is eszi.” Ilyen és ehhez hasonló esetek történtek az én gyermekkoromban, amelyek a szürke hétköznapokat vidámabbá tették.

A kicsi magyar világban nagy bált rendeztek az uzoni muzsikus cigányok, műsorral és két zenekarral. Az egyik az uzoni Koszti-féle úri cigánybanda volt, a másikat Nagyborosnyóról fogadták meg, hogy ne legyen várakozás, egyvégben szóljon a zene. Mikor éjfélt ütött az óra, a bál rendezője beintett a zenekarnak, amely egy indulóféleséget kezdett játszani, amire minden magyar felállott és igyekezett elhagyni a báltermet. Ez nem sértő gesztus volt, hanem hagyomány. Az egyik, eléggé barna bőrű uzoni bácsinak az ajtó felé közeledtében egy borosnyai cigány megveregette a vállát, és azt mondta: „,maga csak maradjon nyugodtan, testvér, ez magára nem vonatkozik”.

Az ötvenes években az uzoni termelőszövetkezet elnöke Simon Julianna volt, akit meghívtak a Maros Magyar Autonóm Tartomány nagygyűlésére Marosvásárhelyre.

A kultúrpalota előcsarnokában Julis asszony ment a tükörrel szembe, és egyszer csak felkiáltott: ,,ne te ne, hát jő a testvérem szembe velem, pedig nem is mondta, hogy ő is itt lesz” (az ikertestvéréről van szó, aki nagyon hasonlított hozzá).

Szintén az ötvenes években alakult meg Uzonban a Nőszövetség is, amely Baczoni Zsuzsanna elnöklete alatt olyan összekovácsolódott szervezetté vált, hogy még a Dolgozó Nő hetilap is írt róla. Az asszonyok kirándultak, kézimunkáztak – az elkészült varrottasokból pedig évente kiállításokat is szerveztek –, Veress Erzsébet felolvasásokat tartott, és sok más hasznos tevékenységből is kivették a részüket. Egy alkalommal Bukarestbe készültek kirándulni. Volt egy öregasszony közöttük, akinek Csumi Anisné volt a gúnyneve. Nagyon összeférhetetlen természetű volt, ezért a többiek titokban megegyeztek, hogy neki azt mondják, 6-kor indulnak, ők pedig 5 órakor elmennek. Az öregasszony meg is érkezett 6 előtt a megadott helyre, de senki sem várt a buszra, az éjjeliőrök pedig megmondták neki, hogy elkésett. Nagyon felmérgelődött és azt kiabálta: „Készülj, leány, s maradj honn.” Aztán a faluban keringett is a közbeszéd, ha valaki valahonnan lemaradt, az úgy járt, mint Anisné a bukaresti úttal. Máskülönben ő volt az, aki Sztálin temetésén elájult a kultúrotthonban, ugyanis a népet kötelezték a megjelenésre, hogy gyászolják azt a nyomorúságot, amit a sztálinizmus hozott ide mihozzánk is...

Élt a mi falunkban egy orosz fogoly is, aki az I. világháború idején valahonnan idevetemedett, Gasztanyin Nikolaj volt a neve, és a cigányság befogadta. Ruszkij Józsinak nevezték, megtanult magyarul és élt közöttünk háborítatlanul. Egy alkalommal leitta magát Brassóban, és az üres vodkásüveget hozzávágta Sztálin szobrához, biztatva, hogy „Igyál, Jóska, mert hát mi testvérek vagyunk, s te es szeretted a nerángasdőt”. Akkoriban egy ilyen cselekedetért kemény börtönbüntetést szabtak ki, de emberünk – valószínűleg azért, mert orosz volt – egy veréssel megúszta ezt a meggondolatlanságot.

A következő eset Szentivánban történt. Egy átutazó gépkocsi meghibásodott, a sofőr meg kellett álljon, és egy öreg nénitől megkérdezte, hogy van-e a faluban mechanikus. Az öregasszony így válaszolt: nincsen, drága uram, mert itt mindenki katolikus.

Régi történetek ezek, amelyeket a szájhagyomány megőrzött, de az újabb időkben is van, amin nevetni. Ugyebár a viccek úgy szoktak kezdődni, hogy egyszer a székely bácsi felment Budapestre. Mi is felutaztunk rokonlátogatásra a ’90-es évek elején. Miután elhagytuk a Keleti pályaudvart, a férjem elment telefonálni, hogy jöhetnek értünk autóval, mert így voltunk megegyezve. Tárcsázza a Fingerhüth lakást, a készülék kicseng, és megszólal az üzenetrögzítő: „Halló, Fingerhüth lakás, kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet!” Jön a férjem nagy felbőszülve, hogy „képzeld, ezek már úgy meggazdagodtak a liftjavításból, hogy otthon családi telefonos titkárjuk van, valami beképzelt alak, mert akármit mondok neki, ugyanazt a szöveget zengi”. Erre én  még okosabban rávágom, hogy mégis, hogy képzeli, azt a bizonyos telefonistát nem azért vették fel, hogy mindenkivel bratyizzon, hanem az egy hivatalos személy, aki teszi a kötelességét. Így vigasztaltuk egymást, hogy milyen könnyű a gazdagok élete, és hol állunk mi ettől... Aztán tisztázódott a dolog, és sokat nevettünk rajta, rajtunk pedig mások.

Ambrus Lászlóné Imreh Anna ny. tanárnő