Fejre állt, de nem rajzszög. Mi az? A lokális sepsiszentgyörgyi válasz: személygépkocsi a járdán. Hogy még hatásosabb legyen, e látvány a megyeszékhely egyik forgalmas részén, a villanyrendőrnél, kirakatok és üzletek tőszomszédságában sokkol. Még szerencse, hogy a bravúros légi mutatványt nem kísérte súlyos sérülés, a piros rendszámú, repülő autó nem sebesített meg senkit. Valójában két, az útkereszteződésbe szabálytalanul behajtó jármű okozta ezt a nyakatekert balesetet, két gyorsan hajtó autóvezető próbálta elkerülni az ütközést az útkereszteződésben – a rendőrség tájékoztatása szerint egyikük túl korán, még a sárga jelzésnél, másikuk pedig túl későn, már a piros jelzésnél indult – s ebből született meg e dicstelen végeredmény.
Ami – hasonlóan számos, többé vagy kevésbé tragikus előzményhez – arra utal, hogy az autóvezetői stílussal – kultúrával, ha úgy tetszik – nem csak az ország megyén kívüli útjain nagy a baj, hanem szeretett kisvárosunkban is. Hogy e súlyosbodó, a gépkocsik számával arányosan – vagy inkább exponenciálisan? – növekvő kórra miféle ellenszert lehetne találni, arról értekezzenek közlekedési szakemberek, rendőrök, az önkormányzat felelősei, s végül, de nem utolsósorban pszichiáterek, az elme állapotát vizsgáló és elemző orvosok is, borítékolhatóan nem lesz könnyű dolguk. Ha például ehhez a sajátosan városi gondhoz hozzáillesztjük az egyre gyakoribb, többnyire vidéki fejleményekről érkező rendőri jelentéseket, melyek szerint valaki valamelyik háromszéki falu határában ittasan, jogosítvány nélkül és lopott autóval karambolozott, akkor a székelység érintett részének elmeállapota ismételten górcső alá helyezhető, vizsgálható. Sokan várnák kíváncsian az orvosi látleletet s a lehetséges gyógymódot. Ha egyáltalán lehetséges a kilábalás.
Sepsiszentgyörgy esetében egyfajta, szintén helyi megoldás lehetne a személygépkocsik adójának drasztikus megemelése, miként ezt már jelezték is az illetékesek. Mert hát mit tehet az önkormányzat, számolva a gyalogátjárón elütötteket? Népszerűtlen intézkedés természetesen, és nem is biztos, hogy hatásos lenne, mert a furfang a legerősebb ellenanyag, így vélhetően megszaporodnának a vidéki önkormányzatoknál beírt járművek, hiszen a községek házainál beírt gépkocsik adója is alacsonyabb. Persze lehetne gyarapítani a villany- és a fekvőrendőrök számát, kellene is; ki lehetne jobban világítani az úttestet a kritikus helyeken, ki is kell; s ha már a szentgyörgyiek ennyire sikeresen szerepelnek a gyorshajtók bajnokságában, akár be lehetne vezetni egy óránként 10–20–30 kilométeres sebességkorlátozást is, ám a székely virtus e drasztikus szabályozáson is felülkerekedne vélhetően. Háromszéki honatyák törvénytervezetet írhatnának a forgalmi szabályok radikális megváltoztatásáról, de talán leginkább megvalósítható a közszállítás újragondolása, vonzóbbá tétele lenne, gyermekek s szülők számára egyaránt.
Ám az előbbieknél jóval egyszerűbb és emberibb megoldás is javasolható: gyalogolni jó. Persze nem mindig és nem mindenkinek, és főképp nem annak, aki mellett éppen egy gépkocsi landol a járdán. A reggeli forgalmi dugóban való ücsörgésnél és szitkozódásnál bizonyosan egészségesebb, télen, nyáron egyaránt. Igen, akár esik, akár havaz. Mert hiszen számos, ma a gyermekét az iskola kapujáig autóval fuvarozó szülőt a maga ifjúkorában nem szállítottak autóval a tanoda bejáratáig, mégis felcseperedtek, elballagtak, s fel sem tűnt, hogy el kell menniük az iskolakapuig. Aki keres, az persze tucatjával talál ellenérvet: akkor bezzeg más idők voltak, nem száguldozott ennyi autó, ma már felgyorsult a világ, rohannunk kell, miegymás. Ám arra is lehet gondolni, hogy még mindig vannak vidékek eme országban, nem csupán mifelénk Székelyföldön, ahol elszórt, félreeső településekről, tanyákról, akár elszigetelt házaktól kilométereket gyalogolnak a gyermekek az iskolába. Muszáj menniük, nincs más választásuk.
Ám nem csupán a reggeli iskolába igyekvésről szól ez a kisvárosi történet, hanem a kényelemről is.
Kígyóznak az autósorok reggel és kora délután Sepsiszentgyörgyön. Délelőtt is. Tényleg szükség van ennyi benzingőzre? Tényleg mindenkinek életbevágóan fontos mindig autóban nyűglődnie? Egy-két kilométernyit már nem lehet gyalogosan menni eme aprócska városban, amelyről elődeink álmukban sem gondolták volna, hogy ennyi gépjármű randalíroz majd kicsi, szűkre szabott utcáin. Érdemes egyáltalán az autóforgalom át- meg újjászervezésére, véget nem érő, értelmetlen vitákra időt, energiát pazarolni csupán azért, hogy reggel, délben és kora délután minél többen hömpölyöghessenek gondtalanul járgányaikkal az utakon? Kényelem mindenkor, bármi áron? Gyalog, biciklivel, rollerrel esetleg nem lenne egyszerűbb, legalábbis akkor és ott, illetve amikor lehet? Hiszen ha egyre többen tennék félre autóikat, az egyben azt is jelentené, hogy mérséklődne a balesetveszély is, nem csupán a komfortzónából kilépők tábora gyarapodna.