Farcádi Botond
Az előre lefutottnak ígérkező, unalmas, rendkívül alacsony színvonalú elnökválasztási kampány finisében érdekes mozzanatra figyelhettek fel a romániai választók, különösen a kisebbségben élő nemzeti közösségek tagjai. Mégpedig arra, hogy a megmérettetés döntőjébe jutott két jelölt valósággal versenyzik egymással az idegengyűlölet, a nacionalizmus, a gyűlöletbeszéd határozott elutasításában. Amivel az egyik apró probléma, hogy hazudnak, a másik pedig az, hogy igazat mondanak. Pontosabban az elhatárolódás csupán képmutatás, az ellenfél bírálata pedig – mindkét oldalon – igen sok igazságot tartalmaz.
Klaus Iohannis számára az jelentette az apropót arra, hogy a tolerancia és az az európai befogadó szellemiség bajnoka szerepében tetszelegjen, amikor egyes szociáldemokrata vezetők – nem először amúgy – koncentrációs lágerek felemlegetésével lényegében náci eszmékkel és gyakorlatokkal való rokonszenvezéssel vádolták őt. Ízléstelen, abszurd vádjaik nyomán Klaus Iohannisnak alkalmat teremtettek arra, hogy a kampányfinisben elhangzott monológjai során a lehető leghatározottabban szálljon síkra az idegengyűlölet és a kirekesztés ellen. Ami kétségkívül jól hangzik, csakhogy hamisan cseng egy olyan államelnök szájából, aki öt év alatt semmit nem tett a Romániában egyre nagyobb teret hódító idegengyűlölet visszaszorítása, az etnikai tolerancia szellemiségének terjesztése érdekében, mi több, ahol csak lehetett, keresztbe tett például a magyarság jogainak bővítését célzó kezdeményezéseknek. Szavait ötéves mandátuma és tettei cáfolják tehát, s miközben látványos elhatárolódásában Iohannis valójában képmutató, abban viszont teljesen igaza van az államelnöknek, amit a szociáldemokratákról mond, éspedig hogy a retrográd nacionalizmus útján próbálnak szavazatokat gyűjteni.
Ugyan Viorica Dăncilănek látványosan magyarellenes kijelentései, kirohanásai nem voltak, programbeszédeiben azonban – már ha vannak ilyenek, a kampánybeszéd talán jobb kifejezés – előtérbe helyezi a román érzelműséget, mintegy burkoltan utalva ellenfele szász származására. Ennél is súlyosabb azonban, hogy miniszterelnökként látványos tétlenséggel – hallgatólagos támogatással? – tűrte az úzvölgyi erőszakos temetőfoglalást, mely sokakban a marosvásárhelyi véres március történéseit idézte fel. Miközben tehát a szociáldemokrata jelöltnek igaza lehet abban, hogy Iohannis alkotmányos szerepkörét túllépve élezte az ellentétet a társadalom különböző rétegei között, és tevékenysége megosztottsághoz vezetett – az ő szájából ugyanúgy hiteltelen az a fogadkozás, hogy a konfliktusok, a széthúzás után az együttműködés, az elfogadás és a béke korszaka következik esetleges megválasztása nyomán. Esetében is miniszterelnöki mandátuma a legfőbb cáfolata ígéreteinek.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy Románia következő államelnöke a képmutatás bajnokai közül kerül ki, akik jóformán csak akkor mondanak igazat, amikor egymást pocskondiázzák.
