A nemzetközi autópálya-hálózat már a szomszédban jól megépített sztrádákkal siet eléje, mintegy szőnyeget terítve lába elé, nem kell lépten-nyomon, szüntelen balesetveszéllyel számolnia, mint itthon.

A kontraszthatás következtében világosodik meg az ember előtt, micsoda zűrzavarban, megbéklyózottságban vergődik a forgalom nálunk, mennyire útvesztőszerű az egész ún. közlekedési hálózat, s milyen szűk keresztmetszetet jelentünk mi Európa testében a magunk korszerűtlen, elmaradott országútjaival. Nem csupán elhanyagolt, fel nem újított, másodrendű útjaink, de még az a pár korszerűsített gyorsforgalmi útvonalunk is úgyszólván járhatatlan, utóbbi a túlzsúfoltság és agyonterheltség miatt, mely persze megmagyarázható, de annak, aki napokat is veszíthet miatta, megbocsáthatatlan.

Nem igaz, hogy mindezért nem terheli felelősség közéletünket. Az elzárkózásra törekvő nacionálkommunizmus szándékosan szigetelte el az országot a nagyvilágtól, de az azóta eltelt két évtizedet is jórészt elpocsékoltuk ― derül ki az utak állapotából is. Míg mások a szomszédban már politikai rendszerük korszerűsítésével, életszínvonaluk javításával foglalkozhattak, és új infrastrukturális rendszerükkel beépülhettek a nyugati rendbe, mi a múlt árnyaival viaskodva újabb évtizedekkel toldottuk meg lemaradásunkat, és jócskán megkésve indultunk el a felzárkózás felé.

Autópályáink ― az a pár rongyos kilométer ― mintegy tükröt tartanak elénk. A csatlakozási folyamatnak ma is a legelején járunk, s még évekig megkeseríti az utazók kedvét a fuldoklásszerű szenvedés, órákat rabló vesződés, melyben a határokat célba vevő autós turista közutainkon kivédhetetlenül részesül.