A nagyítótól jobbra tálak, egyikben hívó-, a másikban rögzítőoldat. A műanyag tálba helyezett papíron derengeni kezd a kép. Az előhívott, körvonalát és tónusait lassan megtaláló fénykép. Megszületik a fotó, a pillanat mindenkori képi lenyomata. Mint egykor, a harminc évvel ezelőtti sötétkamrában derengő fényképek, úgy jelennek meg újra az akkori emlékfoszlányok, előhívott képekként, hiszen évforduló, kerek évforduló közeledik. Egyre többet beszélünk róla, az 1989. decemberi romániai forradalom – rendszerváltás? – évfordulójának közelsége emlékezésre, mérlegelésre ösztönöz.

1989 novembere. Akkoriban is szemlélődő, szorongó, töprengő emberek undorral gondolhatnak a harminc évvel ezelőtti vívmánykorszakra – mesélhetnek is róla gyermekeiknek, unokáiknak –, arra, hogy a mindent behálózó párt tapsoló és jelentéseket fogalmazó elvtársai november második felében újraválasztották a haza egyetlen és hőn szeretett fiát, N. C. elvtársat a párt élére Szent András havában, a 20–24-e között tartott tizennegyedik kongresszuson. Akkor még nem tűnt úgy, hogy az utolsó kommunista pártértekezlet lesz ez, noha Kelet-Közép-Európát már alaposan megérintette a változás szele, november 9-én már a berlini fal is megremegett. Mifelénk ez alig látszott, csak suttogva lehetett effélékről beszélni, hiszen legtöbben attól tartottak, hogy barátja, szomszédja, akár maga a kérdező elárulja.
Fiatalabbak számára az a november azonban mást is jelentett. Azoknak, akik 1989 őszén kezdték el egyetemi tanulmányaikat, a változást, az új kezdetet jelentette, Brassóban, Kolozsváron, Bukarestben. Számukra az a kicsi, beszűkült világ is tágasabb lett valamelyest. Noha esténként figyelte őket a bentlakás bejáratánál a portás, noha döbbenten vették tudomásul, hogy elsőéves egyetemi hallgatókként heti harminckilenc órát mértek ki rájuk, illetve hogy esetenként magolniuk is kell, mint a kisdiákoknak.

Mindezek ellenére maradt idejük könyvtári olvasásra, s Kolozsvár számos mozija közül is válogathattak – az egyikben éppen az ismert román filmrendező, Dan Piţa akkori alkotását, a November, utolsó bál című filmet vetítették, csodálkoztak is, hogy lehet a pártkongresszus idején ezzel a címmel filmet bemutatni –, illetve megnézhették az előadásokat a színházban, s még a Tordai-hasadékban is kirándulhattak. A reménytelen diktatúra ellenére az akkori új kezdet mély nyomot hagyott bennük, talán mélyebbet és meghatározóbbat, mint a következő egyetemi esztendők. Csak később, talán túl későn vették észre, hogy mennyire meghatározóak azok az esztendők, olyanok, mint egy kilencvenperces mérkőzés kezdőrúgását követő percek: még nem dőlt el semmi, még szinte minden lehetséges.

1989 nyirkos, nyomasztó novembere. Gubbaszt tehát a portás az Avramnak nevezett városközponti bentlakás akváriumszerű fülkéjében, sápadt lámpafényben, mintha olvasna, mintha jegyzetelne. Páran hazaérnek, aztán felmennek a második emeletre, s szétnéznek, melyik szobában árulnak sört. Színházból jönnek, Tompa Gábor új előadását, A buszmegállót nézték meg. Kínai szerző, Kao Hszien-cseng darabja a várakozásról, nem értenek mindent, de ízlelgetik, miként a sört az ötvenhatos szobában. Máskor esténként be-bekapcsolják a rádiót is, a tiltott Szabad Európa Rádiót, csak halkan, egymás közt, igaz, azt aztán pár héttel később, decemberben gyakrabban hallgatják. Nem tudják, nem tudhatják, hogy az élelmesebb elvtársak is színjátékot készülnek rendezni, miközben az avatottabb szekusok már üzleti terveikkel bíbelődnek.

Sötétkamra. Ma már csak emlék ugyan, de az előhívás folytatódik. Torlódnak a képek, most éppen nyolcvankilenc novemberéből.