A jó házasság egyik titka, hogy megtanulom a másikat, igyekszem átérezni, amit ő érez, megtanulok a fejével gondolkodni. Ez sokat segíthet abban, hogy megértsem társam döntéseit és reakcióit. Ez lehet a bibliai Teremtés Könyvéből a férfi és nő legmélyebb találkozását kifejező „egy testté lesznek” szókapcsolat legmélyebb értelme. Rendkívüli fontos megértenünk ennek a kijelentésnek a mélységét ahhoz, hogy valóban tudjunk egymásnak segíteni.
Ha egyikünk kudarcokat él át, és úgy érzi, hogy sötét és mély gödörbe esett, akkor nem elég a gödör szélén állva csupán sajnálkozni a problémán. A jó házastárs ilyenkor lemászik a gödörbe egy létrával, azzal a szándékkal, hogy kisegítse a másik felét onnan.
Párunk számára mi vagyunk az egyedüli személy, akinek bizalmat adott, hogy az életét megossza velünk. A házasságban közös az életünk. Közös örömökben és közös próbatételekben, közös sikerekben és kudarcokban is lesz – vagy már van – részünk. Közösek a reggelek, a nappalok, az éjszakák, a gyerekek, a kihívásaink, a vagyonunk, de az adósságaink is. Tehát joggal várhatja el a társunk ezt a segítő hozzáállást.
Minden kapcsolat, így a házastársi kapcsolat alapja is az érzelmi összetartozás. Ennek csak egy része az empátia, az együttérzés – van ennél fontosabb is. Ha csak együttérző vagyok, az azt jelenti, hogy maradok a helyemen, el sem mozdulok, és elképzelem, átérzem, hogy mi lehet veled. De ez nem elég egy kapcsolatban, vagyis körülbelül annyira elég csak, mint amikor egy hajléktalant megsajnálunk az utcán, és aztán továbbmegyünk.
Egy társkapcsolatban az együttérzésen túl és azt megelőzően arra van szükség, hogy teljességgel bele tudjak helyezkedni a másik helyzetébe, és onnan tudjam látni saját magamat, a kapcsolatot, a kialakult helyzetet, az egész életet. Szerepcserére van szükség – a másik felől, a másik helyzetéből kell érezni, látni, tapasztalni. Az emberek akkor érzik megértve magukat, ha együttérzünk velük, és akkor érzik együttérzőnek a társukat, ha ő szerepet cserél velük.
A mindennapi apró-cseprő dolgokban könnyen harcba keveredhetünk egymással. Ezt megelőzhetjük azzal, hogy próbálunk a másik bőrébe bújni, az ő fejével gondolkodni. Csak akkor fogjuk valóban győztesnek érezni magunkat, ha sikerül a társunkat kihozni a gödörből még olyan áron is, hogy egy vitát elveszítettünk.
Annyira hozzászoktunk, hogy nekünk van igazunk – no, és ha így van? Tényleg annyira fontos az a bizonyos dolog, hogy érdemes miatta kizárni magunkat a társunk életéből, a közös életünkből?
Ki szelet vet, vihart arat – figyelmeztet a szólásmondás, és mennyire igaza van! Általában valamilyen apróságon szokott elindulni a vita, de pillanatok alatt viharos harctérré válik az életünk, az otthonunk, ahonnan már a végén menekülni igyekszünk. Igaz, hogy hátat fordítani és elmenekülni sohasem jó taktika, tudniillik a probléma attól még megmarad.
Ami itt segíthet, ha beleéljük magunkat a másik helyzetébe. A férjnek meg kell próbálni belebújni az agyonhajszolt nő szerepébe, akinek már egy apróság is elég, és robban. A nőnek pedig fontos megértenie, hogy a férje apró hanyagságai, szanaszét hagyott dolgai nem ő ellene irányuló merényletek, a férfi a leggyakrabban észre sem veszi, hogy ott vannak. Bámulatos eredményeket érhetünk el kapcsolatunkban, ha ezzel a beleélő hozzáállással fordulunk egymás felé.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
