Thália és Tamási Áron kiegyensúlyozottnak igazán nem mondható, bonyolult viszonyában kimondhatatlanul benne van ama kikerülhetetlen tény is, hogy a korabeli színház a harmincas években nem volt felkészülve a magyar drámairodalommal való találkozásra, a hatodrendű francia komédiák századforduló óta tartó bűvöletében, bulvárdarabok talmi csillogásától elkábítva nem tudott, mit kezdeni a rajban jelentkező magyar szerzőkkel. Tompa Miklós az Énekes madár színpadra állításakor megfogalmazott rendezői jegyzetében világossá teszi, hogyan is kellene játszani a sokak által elutasított, s a színpadon többnyire megbukó szerzőt: ,,Könnyedén, bensőségesen, életvidáman, és főleg reálisan, Tamási sajátosan stilizált költői realizmusa szerint. A külsőségek helyett a lelki tevékenységét mélyítsük el. Tamási gyöngéd derűvel rajzolta meg alakjait, felruházta őket tehetséggel, kedves humorral." Azután rendezésében meg is valósítja ezt, ahogyan dicsérő kritikájában Szőcs István megjegyzi: ,,Tompa Miklós rendezői koncepciójának igazi nagysága abban áll, hogy elejétől végig egységes közegben játszatta a művet. (…) Éppen ezért az előadás menetében sehol törés nem érződött: a csodás elemek előjöttekor az idegenszerűség érzése még nyomokban sem merült fel…" (Utunk, 1968. június 7.)

Bocsárdi László évtizedekkel később, egy más közegben, más színházi világban, megváltozott körülmények között kezdi a maga Tamási-sorozatát a Vitéz lélekkel, amelyből fergeteges spektákulumot varázsol, képileg teremtve újra Tamási sajátságos ,,háborús" drámáját. Majd az ifjúkori remekmű, az Ősvigasztalás következik, s utána 2002-ben A csoda, amelyet a napokban újítottak fel, részben új szereplőkkel, változatlan koncepcióval. Bocsárdi merészen, újítóan viszonyul az Énekes madárhoz, behozza a színpadra a szerzőt is. Úgy kreál új szereplőt a teremtményei sorsáért felelősséget érző szerző személyében, hogy a darab dobosát, aki betölt valamiféle narrációs szerepet, felcseréli a szerzővel, s ugyancsak Tamási jelenik meg a plébános dramaturgiailag s a játék menetében egyaránt fontos szerepében. Nemes Levente alakítása káprázatos, hallucinatórikusan lelkileg is, testileg is azonosulva támasztja fel Tamásit, s vezényli az előadást, amelynek szereplői, Pálffy Tibor, Váta Loránd — a vénlegények, D. Albu Annamária, Gajzágó Zsuzsa — a vénleányok, Kicsid Gizella, Nagy Alfréd, Magdó és Móka szerepében kivételes összhangban játszanak, könnyedén, bensőségesen, életvidáman, s ajkukon felszikrázik Tamási gyönyörű, nagyon sokszor humoros, az értetlenek által sültelennek tartott szövege. Molnár Gizella reveláció Móka anyjának szerepében, és van egy különös szereplő is, egy idegen nő, Tamási kísérője (Pál Ferenczi Gyöngyi), aki bizarrul kommentálja az eseményeket, egyszer Tamási gyönyörű szövegét is idézve, miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!… Mindebből világos, az elmúlt hat esztendő nem ártott az előadásnak, megőrizte játékosságát, hamvas báját, s érlelődött, mint a jó borok, letisztultabb lett, tömörebb és pontosabb, mintegy követelve a folytatást, az újabb Tamási-darabokat, hiszen világosan látszik, akárcsak Tompa Miklósnak, Bocsárdi Lászlónak is, kihívást jelentenek az író színpadi játékai.