Egyáltalán nem titkolt törekvésüket ráadásul kimondottan tetszetősen tudják csomagolni, mivel könnyedén összefésülhető a közszféra költségeinek csökkentésére tett erőfeszítéseikkel. Mérföldekről láthatóan ott virít a felduzzasztott államapparátus, melyet drasztikusnak ígért személyzetcsökkentés követhet. Ha netán bárki is csodálkozna ezen az eltökéltségen, ne fárassza különösebben magát, a liberálisok csupán egy jól bevált receptet követnek, az éppen hatalomra kerültek által minden egyes alkalommal véghezvitt takarítást, a bársonyszékek felszabadítását a saját embereik számára. Bizalomra adhatna okot, hogy Ludovic Orban és csapata állításuk szerint nem csak személycserékre készül, hanem alapvető irányváltást is ígér, azaz harminc év után végre a rátermettség, érdem is meghatározza majd, ki milyen állást tölthet be az államigazgatásban.

A szándék kétségkívül nemes, kár, hogy egyes minapi történések máris bemaszatolják. Történik ugyanis, hogy miközben Raluca Turcan kormányfőhelyettes egyes minisztériumoknál várhatóan negyvenszázalékos elbocsátásokról és párhuzamosan személycserékről tesz dörgedelmes bejelentést, a frissen kinevezett államtitkárok között máris találni olyat, akinek finoman szólva homályos a múltja.

Olyannyira, hogy egyik-másik esetében még az oly nagyon gyűlölt Szociáldemokrata Párt irányába húzódó kapcsolati szálak sem kizárhatóak. Noha első látásra dühítőnek tűnhet, ez a jelenség sem páratlan a maga nemében, hiszen a megürült bársonyszékekbe valakiket csak bele kell ültetni, és nagy eséllyel a Nemzeti Liberális Párt sem áll oly rózsásan, hogy minden tisztségre skatulyából előkapott, makulátlan emberke álljon rendelkezésre. De ha netán még így is lenne, a lojalitást, az apró-cseprő segítségeket is honorálni kell valamikor, és mi lenne alkalmasabb erre, mint egy finoman „bélelt” köztisztség, a „régi jó” harcostársaknak. Még akkor is, ha egyiket-másikat viselt dolgai miatt még a közelébe sem kellene engedni az államigazgatásnak, nemhogy egyenesen a legmagasabb polcok egyikére feltessékelni. De nem csak régi bajtársak az egyetlenek, akikkel kezdenie kell valamit az Orban-féle társaságnak. A kalandos kormányra kerüléssel ugyanis egy másik ajtót is kinyitottak, majd résnyire úgy is hagyták, és ezen keresztül most újabb kérők érkeznek: a renegátok, kik magasról téve a pártfegyelemre, pajzsra emelték Lajost és udvartartását, és kik úgy gondolják, a voksukkal belépőjüket is megváltották. Bár nincsenek túl sokan, de gyaníthatóan nem morzsákért ácsingóznak.

Új seprű jól seper – tartja a mondás, és látszólag az Orban-kormány is valami hasonlót vall, szóban legalábbis. Kérdés csupán, hogy a sok kinyújtott kéz között sikerül-e úgy egyensúlyozniuk, hogy a friss erők színe-java végül ne csak újrakötött, átfestett takarítószerszámnak bizonyuljon, mely új korában sem állt a helyzet magaslatán.