Tekintélyes ember volt Kelemen Boldizsár tiszteletes, mértékkel távolságtartó, de amikor elbúcsúzott, görcsösen ölelte magához Hajdú Ödönt. Nem tudta magába fojtani a szenzációs hírt, egyenesen a lakótelepre ment a lányához, a vejéhez, a néptelen utcán nem lépegetett méltóságosan, hanem gyermek módra húzta lábait a friss hóban, két szép árkot hagyva maga után, aztán trappolt, mint a csikók, ami nem illett túlságosan egy paphoz, de az eufória furcsa dolgokat tud művelni még az ember lábszárával, bokájával is.
Amikor beengedték, egyszerre ölelte magához a gyermekeit, s latinosan adta hírül a sikert:
– Gloria victis.
Kihívták a szobájukból Bénit és Csabát, elmondta nekik is a leges-legújabb hírt, s kiadta a parancsot:
– Legények, irány a schola!
Abigélnek gyűlt meg a gondja baja, a fél éjszakát a fogadott fiak külsejének csinosítására fordította, ha már elmében csinosodni akarnak, inget vasalt, gombokat varrt, kikereste a gyűjteményből a legszebb cipőket, a nagykabátokon is végighúzta a ruhakefét, sapkákat igazított az öltözékekhez, s amikor reggel beöltöztette őket, alig ismert rájuk.
– Gyere, Péter – kiáltotta –, nézd meg ezt a két gentlemant!
Ahogy kérte az igazgató, ő indult velük a Tóth Árpádba, mintha svéd film kockái peregtek volna: középen csinos, szőke asszony lépkedett, oldalt két nyurga fiatalember, megcsodálták őket a járókelők.
Hajdú igazgató lelkükre kötötte az irodájában, nehogy elszólják magukat, álmukban sem látták se Barótot, se Erdélyországot, Dél-Magyarországról költöztek Debrecenbe, s csak az új nevükre reagáljanak, ha valaki szólítja őket: Harasztosi Béla és Nemes Antal.
– Aztán tele szájjal se beszéljetek – folytatta –, abból is tudják azonnal, hogy székelyek vagytok.
A IX. B osztály kellemes morajjal fogadta Bélát és Antit, amikor az igazgató bemutatta őket.
– Lányok, fiúk! Két új taggal bővült az osztályközösség, fogadjátok szívesen őket.
Éppen magyaróra volt, többen integettek, egy-két Halló! is elhangzott, a fiatalok mindig frissek, rugalmasak, nyitottak.
Tehát ismét új, éles fordulat a vándorok életében! Illetve nem is új, hanem régi, most kerültek vissza abba a kerékvágásba, amelyből a történelem kizökkentette őket, diákok lettek.
A tél a megszokott morgásával múlt ki, az utolsó zimankó tört be a Hortobágyról a cívis városba, sepregetett még egy ideig a szél az utcákon, hordta a havat, de aztán lassan csepegni kezdtek a jégcsapok, megindult az árkokban a hólé. Amikor már csak a kertek árnyékos részein maradt egy-két hófolt, megjelentek az utcasarkokon kicsi kosaraikkal a virágárus lányok, kínálták a ritka szép portékát, a hóvirágot. Béni és Csaba iskolából hazamenet vett két csokrot, mert éppen nők napja volt, március 8., hogyne köszöntenék az ő tündérszép anyukájukat, Abigélt.
Csudásra sikerült a nőnapi ünnep, Péter egy szál lila orchideát hozott, ezt a szokását szigorúan betartotta, Abigél unikum az életében; a fiúk is kaptak pohárka pezsgőt, koccintottak, Péter köszöntőt mondott, igaz, csak olyan kockafejes mérnök-laudációt:
– Kedvesem! Te vagy életem aranyhídja. Neked köszönhetem, hogy nem zuhanok a mélybe, nem sodornak el a hullámok. Vigyázz, mert mostantól már három férfi lépteiért felelsz, hárman akarunk átmenni Szkülla és Kharübdisz fölött az aranyhídon. Rosszul tudták a görögök, nem törékeny hajóval kell navigálni az örvényekben, hanem aranyhídon kell átsétálni a túlsó partra.
Persze, ennek is síró kacagás lett a vége, boldog feleség és boldog mama ölelte, csókolta a derék, de éppen az ilyen pillanatokban sete-suta férfiakat.
Ez volt közös életük utolsó boldog napja. Másnap, március 9-én két bőrdzsekis férfi jelent meg Hajdú Ödön irodájában, elhadarták a nevüket, s mondták, az idegenrendészettől jöttek, írásos, belügyminiszteri parancs van a kezükben, Bíró Benjamin és Józsa Árpád Csaba itt bujkáló román állampolgárokat keresik. Ne próbálja tagadni, egyeztettek a román elvtársakkal, mindent tudnak.
Szerencsére az íróasztala mögött állt Hajdú Ödön két tenyerével meg tudott támaszkodni, mert megroggyant a térde, úgy megrendült. Nem önmaga, hanem a fiúk miatt.
– Nézzék, rendőr elvtársak! Vannak olyan élethelyzetek, amelyekből nincs kiút. Az ókori Spártában a Taigetosz-szikláról dobálták szakadékba a gyenge, életképteleneknek ítélt csecsemőket, de ott legalább az öregek tanácsa döntött. Úgy látszik, ennek a két gyermeknek ugyanez a sors jutott. Nemkívánatosak se itt, se ott, pedig a bűnük csupán az éretlen fiatalokra jellemző kalandvágy. Kérem önöket, rendőr elvtársak, legyenek kíméletesek. Ébredjen föl az önök lelkében az a hang, amelyik nagyon elhalkult a Magyar Népköztársaságban. Az, hogy magyarok vagyunk. Ezek a gyermekek is magyarok. Én annyit tudok róluk, hogy tanulni jöttek ide, ezért kötelességemnek tartottam fölvenni őket a Tóth Árpád Szakközépiskolába. Igaz, más neveken szerepelnek. Emiatt magamra vállalom a teljes felelősséget. Bizonyára tudják, hogy biológus vagyok. Tudom azt, hogy még az állatvilágban is van szolidaritás, van kollektív védelem, a hangyák, a méhek határtalan szorgalommal dolgoznak a közös otthon felépítésén, az elefántcsorda közreveszi a borjakat, hogy azok ne kerüljenek a tigris vagy az oroszlán torkába, a veréb szembeugrik a kutyával, hogy a fészekből kipottyant fiókáját megvédje. Kérem, tekintsenek úgy ezekre a fiúkra, mint fészekből kipottyant madárfiókákra.
– Mi nem vagyunk illetékesek – mordult az egyik zsaru –, azt majd megítélik a felettes szervek és a bíróság, milyen vétséget követtek el ezek a bujkáló szökevények a két köztársaság és a szocialista tábor törvényei ellen. Azonnal hozza ide őket!
Hajdú Ödön kiment, a folyosón megtörülgette homlokát, még soha ilyen kínos szónoklatot nem tartott, s belépett a IX. B osztályba. Éppen a gyökvonás, a hatványra emelés rejtelmeit magyarázta a számtantanár.
– Elnézést a zavarásért – lépett be az igazgató –, arra kérem a kollégát, engedélyezze, hogy Harasztosi Béla és Nemes Antal diákokat magammal vihessem az irodámba.
Két halálsápadt arc emelkedett fel a padsorokból. Ettől a pillanattól féltek. Hogy egyszer csak hívatják őket, egyszer csak elkísérik őket valahová.
– Baj van, gyermekeim! Nagy baj! – mondta az igazgató, ahogy kiléptek az osztályteremből. – Két kopó jött utánatok, azt állítják, mindent tudnak rólatok, az igazi neveteket is. Ha ez így van, akkor menteni a menthetőt a jelszó. A Szalay házaspár nagy bajba kerülhet idegen állampolgárok rejtegetése miatt, ezért a kínpadon se mondjatok egyebet, csak azt, hogy ti a Tóth Árpád Szakközépiskola kollégiumában laktatok, így hívják nálunk a bentlakást, az internátust. Én aztán rendezem a dolgok másik felét.
– Ti most velünk jöttök! – mondta az egyik zsaru, ahogy beléptek az irodába. – A rendőrségen majd elmondjátok, mit kerestek ti itt illegálisan a Magyar Népköztársaságban.
Úgy vonultak el, mint gyászolók vonulnak temetésen a sírkert felé. Némán, összeszorított ajakkal. Egyikük sem sírt, inkább erős dacot éreztek a mellkasukban.
Ahogy magára maradt Hajdú Ödön, azonnal írni kezdett. Noteszéből kitépett kis lapocskákra rótta nyomtatott betűkkel:
„Abigél, Péter! Vége! A gyermekeket elvitték. Mindent tudnak a kutyák. A kollégiumban laktak! Cédulát megsemmisíteni!”
A következő négy levél szövege azonos volt:
„S. O. S.! Lebuktunk! A fiúkat letartóztatták! Ti nem tudtok semmiről! Én vállalok minden felelősséget. Cédulát elégetni!”
Mint jó kapitány a hajóhídon, úgy döntött, úgy intézkedett Hajdú Ödön. Rebit kereste elsőnek, a jó öreg takarítónőt, az éppen a seprűk, vedrek, felmosórongyok kamrájában matatott:
– Rebi! Szaladjon a tervezőintézetbe, s adja át ezt a cédulácskát Szalay Péter mérnök úrnak. Ha nincs benn, akkor a feleségének, Abigélnek.
Rohant legjobb embereihez, a nevelőt, a pedellust, az idősebb titkárnőt küldte, repültek a levelek az összeesküvőkhöz, minden cédula hátlapjára ráírta a nevet: Horváth Albert, Jeney Dezső, Kelemen Boldizsár.
Ezután átment a kollégiumba, éppen vége volt a tanításnak, s megragadta egyik kedvenc tanítványának a karját:
– Szabolcs! Életmentő dologról van szó. Akarsz hős lenni? – kérdezte.
Nincs ennél robajosabb felszólítás! Melyik fiatal nem akar hős lenni, különösen, ha az igazgatója kérdezi?
– Szaladjatok négyen, hozzatok ide a raktárból még két vaságyat. Felszereljük a többire, emeletes ágyak lesznek. Bárki bármit kérdez tőletek, mondjátok azt, hogy Harasztosi Béla és Nemes Antal IX. osztályos tanulók itt, veletek laktak.
Még törülközőt, fogkefét, fogkrémet is tettek az éjjeliszekrényre.
Vagy az igazgató ügyességének, vagy a rendőrség puhaságának köszönhetően a pártfogók közül senkinek sem esett baja. Egy piros képű főhadnagy jött ki az iskolába, olyan szűkszavú volt, süketnémának is beillett volna, néhány sablonos kérdést intézett tanárokhoz, diákokhoz, pedellushoz, fölvette a jegyzőkönyvet és köszönés nélkül távozott.
– Nincs más magyarázat – elmélkedett az igazgató föltámasztott fejjel. – A hatalomnak nem érte volna meg lebuktatni egy tucatnyi hasznos embert, ha már úgyis a karmai között a két áldozat. Ráadásul ők is emberek. Magyarok. Nem nagy hőstett két szegény erdélyi gyermeknek kitekerni a nyakát.
Abigél összeomlott. Kéthetes betegszabadságra írta ki az idegorvos.
A gyermekeket a magyar rendőrségen nem verték meg.
Faggatták őket, a szökés minden mozzanatát rekonstruálták. Ki akarták szedni belőlük, mi történt a másik két jómadárral, de ott falba ütköztek. Béni és Csaba csak azt vallhatta be, amit tudott. Még román földön, Érmihályfalva és Érkörtvélyes között elváltak egymástól.
Terepjáróval kivitték őket Nyírábrány mellé, a bűn helyszínére, ahol a határsértést elkövették. A kis akácerdőben feltúrták a földet, a rabok irányították a rabtartókat. Nem esett bajuk az iratoknak, a nejlonanyag megvédte a nedvességtől.
A bolsevista rendőrkoponyákban is gomolygott valami homályosan, sajnálták őket, de felső utasításra cselekedtek. Annyit tudtak, hogy nagyon magasról, a belügyminisztériumból érkezett a parancs, onnan, ahol a proletár internacionalizmus szentebb fogalom, mint a nemzet, a föld, a haza. Bukarest és Budapest összehajolt két székely diák fölött. Hogy emlékezetes maradjon számukra a nap, március 15-én vitték ki őket a határátkelőhelyre.
Ünnepeltek az őrök, még bort is engedélyezett a parancsnokuk, és ott megesett a csoda: a két fiút is megkínálták egy-egy pohárral, végül is március idusa az egész nemzet ünnepe, s ha már túl lesznek a határon, ott bizonyára nem borral traktálják őket.
Megcsikordult a sors vásott tengelye, köhögő nyikorgó hangot adott: a terepjáró motorja nem ugrott be.
Rászóltak a két diákra:
– Taszítsátok meg a járgányt, miattatok kell átmenni a románokhoz.
Ez volt a fátum fintora.
Miazmás időkben gyakran kényszerítik a hóhérok a halálraítélteket arra, hogy megássák saját sírjaikat.
Nekiveselkedett a két fiú. A motor berobbant.
Akkor megálltak a határőrök, felültették őket, és áthajtottak oda, ahol már a Securitate várta őket. Kharón ladikjával átlépték a Sztüx folyót.
*
Jegyzet: Bíró Benjamint három és fél, Józsa Árpád Csabát három évre ítélte a nagyváradi román katonai törvényszék. Mindketten kiskorúak voltak.
(folytatjuk)
