Bennebb beépítésre váró telkecskék. Az utcák azért ilyen keskenyek, mert nagyon magas a telkek ára, így minden talpalatnyi helyet ki kell használni. Nagy vihar sepert végig odaérkezésünk előtt. Hatalmas esővel. Az esti világításban látszott, mennyire szemetes a hotelt a tengertől elválasztó füves sáv. De a szél hordta szemétnek nyoma sem volt reggelre. Reggelit amolyan olaszosat szolgálnak fel. Pár édes tésztát, kockácska vajat, dzsemet. Ettől a vendég nem fut a falnak. Persze, van tea, tej és kávé, illetve forró víz. A németországi húszméteres svédasztalokhoz képest nem nagyon voltunk elragadtatva. A szállodában itt is, akár Barcelonában, hűtőszekrény nincs. Így, ha az ember hideget akar inni, veheti a méregdrága vizet vagy más itókát, amelynek nagyjából egy az ára. Viszont légkondicionálás mindenütt működik. És ez jól is jött az őszi melegben.

No de nem ez volt a fontos számunkra, hanem a bútorkiállítás, amelyet másnap fel is kerestünk. Igen jól meg kell néznie az embernek, hol is hagyja az autót a föld alatti parkolóban, ahol egész utcák vannak, a Nappal, Holddal, és csillagokkal megjelölt szektorokban. Kissé izgultunk is, mert az autó éppen csak befért az alacsony építménybe. Le-lehúztuk fejünket, egy-egy alacsonyabban futó cső láttán.

A kiállítás nem olyan nagy, mint a kölni vagy a milánói. Ahhoz, hogy az ember alaposan megnézze, két nap nem elégséges. De arra elég, hogy fogalmat alkothassunk a bútoripar jelenlegi tendenciáiról. A csupa acélból és üvegből készült pavilonokban csoportosítva mutatják be a különféle bútortípusokat. Ahogy az ember végigjárja a kiállítást, meggyőződhet arról, hogy még fából is lehet bútort készíteni. Külön csarnokokban a kárpitosipar fekvő- és ülőalkalmatosságai, amelyekhez fát már szinte nem is használnak. A fémrugós szerkezetekre szerelt habszivacs, ha nem szövettel, akkor legjobb esetben bőrrel, de nem műbőrrel borított. Mindenféle formájú ágyakat lehet látni, az állítható, az ember alakját felvevőtől a vízágyig. Olyan foteleket láttunk, melyeknek a háttámlája fokozatosan vízszintesre állítható. Ez volna jó itthon tévénézésre. Mivel az automatika egyre nagyobb teret hódít a háztartásokban, be lehetne programozni, hogy lassan fekvőalkalmatossággá alakuljon. Így nem kellene felkelnie az embernek, hogy lefeküdjék, ha elalszik tévézés közben. Van aztán masszírozó fotel is. De más típusú bútorok is készülnek fémből, üvegből vagy műanyagból. A furnérozott forgácslemez már egész közel áll a fából készült bútorokhoz. De van masszív fából készült is. Meg mindenféle faragott és stílbútor. A faragászat lehet, persze, fröccsöntött is. A modern bútorok térhódítása egyre nagyobb, mert ezeknek gyártását lehet automatizálni. Általában fóliázott, laminált bútorlapokból, mindenféle fém-üveg kombinációval készülnek, beépített világítótestekkel. A bútorgyártásban is van divat, amit a bútornagyhatalmak diktálnak, főleg az olaszok, németek, a hollandok. A technológia fejlődése is befolyásol. Jártam olyan gyárban, ahol alig volt pár ember, a gépeket kezelték, és felvigyázták a termelést. A bútorok egymás után jöttek le a futószalagról. A piac e szegmensében mi, romániai vagy székelyföldi bútorgyártók labdába sem tudunk rúgni. Bútorainknak azért volt piaca, mert itt aránylag olcsó volt a fa és alacsonyak a munkadíjak. Tőlünk fából készült bútorokat rendeltek, melyeknek gyártása sok kézi munkát igényelt. Olyanokat, mint a német vagy a francia népi bútorok. Sajnos, mára a faanyagnak és minden másnak az ára a világszintet veri. A munkadíjak egyre emelkednek. Illetve, mivel a termékeknek megszabott áruk volt, csak lassú ütemben lehetett a munkadíjakat emelni. Így az asztalosok elmentek az építőiparba vagy külföldre. A hagyományos faipar halódik a Szé­kelyföldön is. Ráadásul egyéb megszorításokat is hozott az Európai Unióhoz való csatlakozás, főleg környezetvédelmi téren. S ez mind a költségek emelkedését vonja maga után. Az EU régi tagállamai, például Franciaország, foggal körömmel védi saját állampolgárai gazdasági érdekeit. Ilyesmi nálunk nem tapasztalható. Sőt, némelyek kicsinyes magánérdekei a közösségi elé kerül. Így elsőbbséget élvezett a faexport és bizonyos termékek importja. Amelyeken volt egy kevéske comission, ahogy a francia mondaná. Kit érdekelt, hogy ezáltal emberek millióit nyomorították meg. Nem az az érdekes, hányan kínlódnak azzal, hogy valamit exportra eladjanak, hanem az, ami néhány embernek busás hasznot hoz olyan létfontosságú áruk behozatalával, mint az olaj, gáz, vagy — amikor éppen rossz a termés — a búza, kukorica stb. De amikor például közepes a pityókatermés, és jó ára lenne, akkor behozzák Lengyelországból annyiért, hogy éppen csak csődbe lehet vinni az itthoni termelőt. De ne kalandozzunk el a faipartól. A kiállításon részt vevő szomorúan tapasztalhatja, hogy mi itthon egy év alatt kettőt maradunk le. Mert a nyugati termelő, mivel pénze van, megengedheti magának, hogy beruházzon. Nálunk a termelő alig él egyik napról a másikra. És ha valami pénzmagra tesz szert, akkor megjelennek a pénzügyi ellenőrök, a munkaügy, a fogyasztóvédelem, és hamar elviszi az éves jövedelmet, formai hibákra hivatkozva.

A kétnapos vásárlátogatás elég alkalmat adott arra, hogy a hazai termelő állapotáról elmélkedjünk. Jó volt Valencia nevezetességeit is szemügyre venni. Ezért erre is sort kerítettünk. Kellemes helység, ahol a hőmérő higanyszála sohasem esik plusz 6 Celsius-fok alá. A mediterrán klímában nyáron nem ritka a 40 Celsius-fok. Amit a tenger hűs habjaiban jól el lehet viselni. Ottlétünkkor éppen hideg őszi szél fújdogált, s a spanyolok ilyenkor téli ruhába öltöznek. Nekünk éppen kellemes volt, s megnéztük a város főbb nevezetességeit. Valencia Spanyolország harmadik legnagyobb városa, több mint félmillió lakossal. A római konzul Decimus Iunius Brutus alapította Krisztus előtt 138-ban. 711-ben ezt is elfoglalták az arabok, és a córdobai kalifátus része lett. Kis időre visszafoglalták a keresztény csapatok a híres Cid vezetésével, de végül Aragóniai Jakab 1238-ban szerezte vissza, és akkor lett a Valenciai királyság fővárosa. Később elfoglalta Napóleon is.

Látnivalói közül megnéztük a selyembörzét. Ez a világörökség része, a gótikus világi építészet gyöngyszeme a tizenötödik századból, amely a Plaza del Mercatón áll. Ez a város legismertebb műemléke. Megcsodáltuk benne a fából készült mennyezetet. A belépés, érdekes módon, ingyenes volt. Kívülről láttuk a katedrálist, amelynek építését 1262-ben kezdték el, a 18. század végéig többször átépítették. Gótikus tornya a város egyik jelképe. Ismert még a városháza, a San Miguels de Los Reyes kolostor és az állatkert. De mi a Művészetek és Tudományok Városára (katalánul: Ciudad de les Arts i les Ciéncies) voltunk kíváncsiak, amelyet egy Santiago Calatrava nevű építész tervezett. Ezek a spanyolok nagyon tudnak építkezni. Különben mindenütt folyik az építkezés, és mindenütt daruval. Kis építkezés, kis daru. Nagy építkezés, nagy. Az említett épületkomplexumban négy objektum is található. Két épület halhoz hasonlít. Már-már hihetetlen, hogy sikerült megvalósítani ezeket az építményeket. Éppen akkor értünk oda, amikor az épületek körüli medencéket porszívózták, mármint a vizet — az épületek körüli sekély medencékben ugyanis lerakódik a por, szürkés lepedéket képezve. Egyszerűen leszívták ezt az üledéket, és utána a medencék ismét kéken pompáztak. Ezek után azt is elhiszem, hogy Svájcban festik a tavakat, mert sehol olyan szép kék tavakat nem láttam, mint ott. Amíg csodáltuk a modern építészet remekeit, éppen kirabolták bérelt autónkat. Sajnos, a rabló uraknak pechjük volt, az autóban értéket nem hagytunk. Így potyára törték fel. Kiforgatták minden otthagyott kabát zsebét, kirázták a táskák zsebeit. Semmi érdekeset nem találtak, így el sem vittek semmit, csak éppen megerőszakolták a zárat. Ezért aztán legomboltak tőlünk 70 eurót utólag. Azon is csodálkoztunk, hogy a kocsit a reptéren kellett hagyni, nyitva. És a kulcsokat az ülés alá kellett tenni. Amikor a kocsifeltörést említettük, újsütetű ismerőseink azt mondták, hogy lehet, honfitársaink tették. Csak bankautomatát negyedévenként kétszázat rabolnak ki, főleg romániai roma gyerekek, akiket bevisznek a rendőrségre naponta háromszor-négyszer. Miután ilyen szerencsésen megúsztuk a kocsi kirablását, szálláshelyünk mellett, a tengerparton rész vettünk egy ünnepi vacsorán. És ha már Spanyolországban jártunk, akkor ki akartuk próbálni a spanyol konyha ínyencségeit. Ehhez bátorságot az itthonról vitt szilvapálinka adott. Ezek után megpróbálkoztunk a mediterrán salátákkal, de a tenger gyümölcseivel is. Volt ott rák és tengeri csiga minden mennyiségben. És elég jól csúszott. Érdekes, hogy ha itthonról származó éti csigával kínálnak, attól bizonyosan viszolyogtam volna. De a tengeri herkentyűktől nem. Mindezt megöntöztük jóféle spanyol borokkal. Bár az ottani déli borok meglehetősen kiégettek a száraz meleg idő miatt. Ettől függetlenül a hangulat meglehetősen emelkedett lett. Egy szebeni román gyerek szolgált fel. Így nyelvi problémáink nem voltak. Ő mondta, hogy a környéken több mint ötezer, Romániából származó munkás van. Ő alig várja, hogy hazajöjjön. Építkezésekbe szeretné ottani keresetét fektetni. Feketén-fehéren, éjjel-nappal, mintegy 1700 eurót tud összeszedni. A jól sikerült ünneplés után a bátrabbak még kirohantak a tengerre fürödni, úgy éjfélkor. És jól tették, mert másnap hatalmas szélvihar söpört végig a vidéken. Lassan kellett szednünk a sátorfánkat is. Még megnéztük a közeli üdülőházakat, és aztán Barcelona felé vettük az irányt. Útközben még a Földközi-tenger partján, valahol megálltunk. A bátrabbak még egyet fürödtek az akkor már kicsit hűvösebb tengerben. Ott találkoztunk egy magyarországi magyar turistacsapattal: azt mesélték, hogy most negyed áron üdülnek. A strand itt is ingyenes, tiszta és üres. Visszafelé megálltunk egy szupermarketnél, ez is olyan, mint a többi mindenütt, az új, egyesült Európában. Azért egy különbséget csak észleltünk: az üzletben egy billányi részleg, ahol úgy lógnak a plafonból a sonkák, mint a barlangban a denevérek. Hazafelé csak egy órát késett a repülőgép. Megcsodáltuk a levegőből a földi fényeket, úgy ragyogtak lenn a sötétben, mint megannyi arany nyakék.