– Ha azt gondoltátok, hogy a diktatúrának sosem lesz vége, mi vitt rá arra mégis, hogy besétáljatok ebbe az egyirányúnak tűnő utcába? Mert azt nem sejthettétek, hogy ez elvezet a rendszer megdöntéséhez, de azt annál inkább, hogy rátok nézve súlyos következménye lehet.
– Akkor sokkal biztosabb volt az ember az igazában, mint manapság. Ma nehéz eldönteni, hogy valóban a jó oldalon állunk-e egy politikai vitában, a demokráciában a viszonyok bonyolultabbá váltak, de akkoriban százszázalékosan meg voltunk győződve arról, hogy mi állunk a jó oldalon, és ez a bizonyosság volt az, ami erre a szerepvállalásra ösztönzött bennünket.

És feltétlenül meg kell említenem egy másik tényezőt is: a Tőkés László melletti kiállásnak volt egy nagyon emberi, baráti vonatkozása is. Én megfontolt ember vagyok, aki nem szeret fejjel a falnak rohanni, és őszintén nem tudom, hogy ha Kolozsváron ér a forradalom, oda mertem-e volna állni Călin Nemeș mellé, amikor felhúzta a pulóverét, és azt kiabálta, hogy „ide lőjetek”. De mivel hétről hétre részt vettem ebben a folyamatban és személyes, baráti viszonyban álltam Lászlóval, úgy éreztem, hogy ha egy barátom bajban van, kötelességem kiállni mellette, segíteni neki, amiben tudok – ez a személyes kötődés megkönnyítette a döntéshelyzeteket.

– Említetted, hogy a munkahelyedről áthelyeztek Lugosra, gondolom, ez nem segítette az ügyet. Erről jut eszembe: engem a forradalom éppen Lugoson ért, a szülővárosomban, igaz, gyermekfejjel, tízévesen.
– Egy megyei vállalatnál dolgoztam lakatosként, félnormával, ennek a vállalatnak volt egy lugosi részlege, s engem odahelyeztek, nyilván azzal a szándékkal, hogy eltávolítsanak Temesvárról és Tőkés környékéről. Lászlótól megtanultam, hogy a nyilvánosság erőt és védelmet jelent, minél többen tudnak arról, mi történik veled, annál kevesebb valószínűséggel érhet baj. A döntést tehát jobb híján elfogadtam, de az egyetemi társaimnak és az évfolyamvezető tanáromnak elmondtam, milyen okból történt ez, és hogy milyen nehézségek elé állít, ingáznom kell, ezért megértést kértem.

Döbbenetes volt, milyen normálisan reagálták le és mennyire szolidárisan viselkedtek. Csak egy példa: egy oltyán évfolyamtársam, ma is kapcsolatban állok vele, akinek az apja Strehaián párttitkár volt, felajánlotta, hogy ha menekülnöm, bujdosnom kell, náluk meghúzhatom magam. Vagy Lugoson, az új munkahelyemen, ahol szintén elmondtam, miért kerültem ide, az egyszerű melós emberek elláttak hasznos tanácsokkal: vigyázzak, hol utazom a vonatban, soha ne legyek egyedül, mindig olyan helyre üljek, ahol mások is vannak, a vagon közepén foglaljak helyet, nehogy „véletlenül” kiessek.

– Akkor mégsem ért teljesen felkészületlenül, ami decemberben bekövetkezett, még ha nem is pont erre számítottatok.
– Én meg voltam győződve arról, hogy ez a történet úgy ér majd véget, hogy egy idő után egyszerűen elviszik Lászlót. Ezzel lezárul az egész ügy, jön helyébe egy másik pap, és minden megy tovább, ahogyan azelőtt volt. Képtelenség volt arra gondolni, hogy a kommunista hatalom nem fogja véghezvinni az akaratát. Persze, mi harcolunk ellene, mert igazságtalannak érezzük, de úgyis ez fog történni, a kérdés csak az, hogy mikor.

– Tehát amikor december 15-én a gyülekezet egy része odavonult a templom elé, akkor tulajdonképpen nem volt más szándéka, mint tanúja lenni mindannak, ami történik. Nem volt szó tüntetésről.
– Nem, nem volt szó erről, Tőkés László is azért hívta oda az embereket, hogy legyenek tanúi a vele történő igazságtalanságnak, hogy legyen, aki hírt visz róla Budapestre vagy máshová.

Decemberben egyébként már nagyon erős volt a nyomás, rendőrök álltak az ajtóban, nem engedtek be senkit, a templomba is csak rendőrsorfal között lehetett bejutni. A hatóságok nem engedték be az orvost a hetedik hónapos várandós Tőkésnéhez, nem engedték leüríteni a tűzifát, amit szekérrel szállíttatott oda a gyülekezet (a szekeresnek másnapra a lova is megdöglött), az ablakokat ismeretlenek betörték, kartonpapírral voltak beragasztva. A parókiára novemberben késsel felfegyverzett álarcosok törtek be, Tőkéséket csak az mentette meg, hogy vendégeik voltak éppen, akik segítettek a védekezésben, László homlokát így is megvágták. Borzasztó, milyen nyomás alatt éltek.

Én csak tizenötödike délutánján értem oda, de tudom, hogy reggel óta gyülekeztek az emberek, akkor már mintegy kétszázan voltak. Délelőtt megjelent az amerikai nagykövetség másodtitkára, Dennis Curry, szeretett volna beszélni a lelkésszel, akiről mindenki tudta, hogy aznap fogják kilakoltatni. A kivezényelt rendőrök nemigen tudták, hogyan kezeljenek egy magas rangú diplomatát, végül úgy oldották meg a helyzetet, hogy megálltak az ajtóban, Tőkés a hátuk mögött, a diplomata előttük, és így társalogtak angolul vagy negyedórán át.

Az amerikai diplomata látogatása miatt átmeneti zavar alakult ki, a rendőröket visszavonták, és amikor azok elmentek, összegyűlt a nép, egyre többen, Tőkés többször beszélt az ablakból hozzájuk.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan bontakoztak ki az események, ismernünk kell a helyszínt. A Mária tér azért viseli ezt a nevet, és azért van ott Mária-szobor, mert a legenda szerint Dózsa György kivégzésekor megjelent a Szűzanya, ez ugyanis pont azon a helyen van, ahol Dózsát kivégezték 1514-ben.

– Rossz ómen…
– Az, de a hely stratégiai jelentőségű, mert Temesvár egyik legforgalmasabb villamoscsomópontja. Az egyik villamosvonalra merőleges egy utcácska, onnan nyílik a bejárat az épületbe, ami tulajdonképpen egy patkó alakban elhelyezkedő bérház. A patkó hosszabbik „szárában” alul van a lelkészi hivatal és a lakás, fölötte, az első és második emelet magasságában pedig a templomterem.

Ott, az épület előtt gyülekeztek az emberek, köztük akkor már számos román is. Utólag tudtam meg, hogy a reformátusok Balaton Zoltán vezetésével küldöttséget menesztettek a közeli Bethel baptista gyülekezethez, ők is odajöttek, a papjuk, Petru Dugulescu, későbbi parasztpárti politikus vezetésével. Ők énekelték a Deșteaptă-te, române (Ébredj, román) kezdetű dalt, a jelenlegi román himnuszt, amelyről tudom, hogy eredetileg egy 1848-as magyarellenes induló, de abban a helyzetben, forrongó hangulatban felszabadító erővel hatott – és ez máig pozitív élményként él bennem.

Elmentem Borbély Imréékhez, hoztam vagy húsz gyertyát, szétosztottam a tömegben. László néha kiállt az ablakba, megköszönte a szolidaritást. Este 8–9 óra tájban az utca másik oldaláról érkezett egy autó, hosszúfénnyel, a tömeg szétnyílt előtte, az autó megállt, és kiszállt belőle Petre Moț, Temesvár akkori polgármestere, bemutatkozott, és mondta, hogy szeretne Tőkéssel beszélni. Én szaladtam oda Lászlóhoz, aki épp az ablakban állt, hogy szóljak neki.

Moț engem és még három másik embert beszólított az utcáról, hogy a tüntetők képviselőiként legyünk tanúi a megbeszélésnek, és utána tájékoztassuk a kintieket. A megbeszélés a lépcsőházban zajlott, és többnyire praktikus kérdésekről szólt: hogy az orvost nem engedték be a lelkész feleségéhez, az ablakokat betörték, a tűzifát nem engedték leüríteni. A polgármester mindegyikre azt válaszolta, hogy semmi gond, megoldjuk. Azt viszont nem tudta megígérni, hogy a Tőkés családot nem fogják kilakoltatni, mondván, a bírósági végzést ő nem írhatja felül.

A tömeget mindezekről én tájékoztattam magyarul, és egy Istvan Ion nevű gyimesi származású, de román identitású diák románul. Ő kifejezetten buzdította a megjelenteket, hogy másnap jöjjenek vissza, rokonaikkal, barátaikkal egyetemben, és ellenőrizzék, betartotta-e a szavát a polgármester. A tömeg nagy része hazament, köztük én is, de másnap reggel megint gyülekeztek az emberek, én 10 körül értem oda, akkor már sokan voltak. Moț tényleg betartotta az ígéreteit, ott sürögtek-forogtak az üvegesek, dr. Bárányi Ildikó vizsgálta Editet, szóval igyekeztek bizonyítani az elvtársak.

Sokan bejöttek a lakásba is, mindenki hozott valami ajándékot, főként élelmiszert, hiszen tudták, hogy a lelkészcsaládnak élelmiszergondjai vannak, mert Tőkés nem vehette fel egy ideje a fizetését. Hoztak például narancsot is, pedig a Ceaușescu-rendszerben a déligyümölcsök hiánycikknek számítottak. Emlékszem, egy hetven év körüli román öregasszony sírva letérdelt Tőkés előtt, és kezet akart csókolni neki, amit ő nyilván nem engedett. Lenyűgöző volt a szolidaritás mértéke.

– Mi vezetett akkor mégis az elégedetlenség fokozódásához?
– Mint ismeretes, a Ceaușescu-rendszerben a szombat nem volt szabadnap, viszont létezett a „săptămâna redusă de lucru”, rövidítve: a SRL fogalma (magyarul csökkentett munkahétnek lehetne nevezni). Ez azt jelentette, hogy a szombat nem volt ugyan szabad, de rövid munkanap volt, nagyjából délig dolgoztak a gyárakban az emberek. Ez azért fontos tényező, mert a Mária tér tényleg forgalmas csomópont, és rengetegen arra mentek haza villamossal.

Borbély Imre utólagos elbeszéléséből tudom, hogy egy asztaltársaság – amelynek a tagjai Borbély Zoltán (Borbély Imre öccse), Ion Monoran költő, Kovács Tibor és Daniel Zăgănescu voltak – a Cina vendéglőben elhatározta, hogy itt a pillanat Ceaușescu-ellenes tüntetéssé alakítani a Tőkés-párti megmozdulást. Borbély Zoli lehúzta a villamos áramszedőjét, Zăgănescu pedig felállt az ütközőre, és elkiáltotta magát: „Daniel Zăgănescunak hívnak, nem félek a Securitatétól, kiáltsátok velem: le Ceaușescuval, le a kommunizmussal!”

Mi bent, a parókián elég nagy aggodalommal figyeltük ezeket a fejleményeket, mert nem tudtuk, pontosan mi történik, csak a skandálást hallottuk. Tanácskoztunk, hogy mi legyen, én többször kimentem a tömegbe, és kerestem az ismerősöket azzal a küldetéssel, hogy próbáljuk leválasztani a rendszerellenes tüntetést a Tőkés-párti szolidaritási demonstrációról, mert úgy éreztük, hogy ez valószínűleg a Securitate provokációja, ami azt szolgálja, hogy minél nagyobb büntetést varrhassanak aztán a nyakunkba. Írtam is egy plakátot, aminek közösen agyaltuk ki a szövegét, elég duplafenekű üzenettel, valahogy így: kérjük, ne a templom előtt tüntessenek a rendszer ellen; és ezt kitettem a bejárati ajtóra. Nem arra akartuk rávenni tehát az embereket, hogy ne tüntessenek a rendszer ellen, inkább azt próbáltuk elmagyarázni, hogy a tüntetés helye nem a templom előtt van, hanem a rendszer szimbolikus épületeinek közelében.

Valamikor délután a tömeg elindult, bejárta a várost, és egyre duzzadt. A villamosforgalom leállítása a déli órákban nagyon gyorsan felduzzasztotta a tömeget, mert mindenki a rövid szombati munkanap után hazafelé tartott. A villamosok nem tudják egymást megelőzni, ha egyet megállítasz, feltorlódik mögötte a többi, az emberek pedig leszálltak, és akarva-akaratlan ott találták magukat a tüntető tömeg közepén.

Miután László megköszönte a támogatást, de arra kérte az embereket, hogy ne itt tüntessenek a rendszer ellen, a tüntetők azt gondolták, hogy biztos a szeku bent van a házban, és Tőkést kényszerítik, hogy ezt mondja, ezért megpróbáltak betörni. Akkor már szükség volt „biztonsági emberekre”: volt egy Csőke András nevű bácsi és a fia, Attila, nagydarab, keménykötésű emberek, ők álltak őrt az ajtóban. Aztán megérkezett a hatóság a vízágyúval, és elkezdődött a kiszorítósdi.

A Papp Attila Zsolt által készített teljes interjú a Főtér portálon olvasható.