A miklósvári Elek család háza tavaly december 2-án porig égett – szerencse, hogy emberéletben nem esett kár. Az erdővidéki összefogásnak köszönhetően az idei karácsonyt már új otthonukban tölthetik. A Magyar Unitárius Egyház Gondviselés Segélyszervezetének munkatársai a helyszínen számoltak be a gyűjtésről és mondtak köszönetet az abban részt vevőknek. A megsegített család tagjai a meghatódottságtól szólni is alig tudtak, könnyeikkel küszködve fejezték ki hálájuk a melléjük állóknak. Az eseményen többször is elhangzott: Erdővidéket sokan leírják, szegénynek és elesettnek mondják, de ahol ilyen összetartó közösség van, ott szükség nincsen.
Miklósvár Nagyajta felé vezető főútja mellett, a 130. kapuszám előtt több gépjármű parkolt le vasárnap délután: az Elek család új házának avatására érkeztek. A ház kívülről befejezetlennek tűnik, de valójában csak a szigetelés és a vakolás hiányzik még, és amint az időjárás engedi, azt is elvégzik. Az udvarról a házba lépve meglehetősen széles és hosszú előszobában találjuk magunkat, ahonnan a hálószobákat közelíthetjük meg, de akár a szépen berendezett konyhába is léphetünk. A modern központi fűtésnek köszönhetően jó meleg van, és a házon igencsak látszik, hogy két női kéz is csinosítgatja, gondozza a mindennapokban.
Elekék két hete lakják már a házat, de még nem igazán érzik sajátjuknak, a holmiknak még csak keresik a helyét. Szép az új ház, kényelmes is, modernsége miatt könnyebb lesz fenntartani, azaz a felelőtlen szemlélődő akár azt is mondhatná, „jól jártak”, de ez távolról sincs így. Aki szóba áll velük, láthatja, a tavaly december elején történtek felidézése most is nehezükre esik. Hogy is lehetne másképp: a tűz martalékává lett házukat Elek Barna szülei évtizedekkel ezelőtt vásárolták, a családfő ott nőtt fel, majd házasként huszonhárom évet éltek benne – az volt az otthonuk.
Az ünnepség fontosabb része a ház bejárata előtt zajlott, a Gondviselés Segélyszervezet erdővidéki fiókjának munkatársa a lépcsőn állva olvasta fel az elmúlt hónapokban történteket. Demeter Zoltán az első mondatokban a beszámoló megtartásának fontosságát hangsúlyozta, mondván, fontos, hogy a gyűjtésben részt vevők és az adományt adók visszajelzést kapjanak, tisztában legyenek azzal, hogy munkájuk nem volt hiábavaló, a pénz jó helyre került, nemes célt szolgált.
A kimutatás az összefogás széles körét mutatja. Első pillanattól kezdve Elekék mellé állt Miklósvár teljes közössége és a helybeli római katolikus egyházközség, majd teljes Erdővidék kivette abból a részét. A kistérségnek nem volt egyetlen olyan települése, ahonnan a polgármesteri hivataloktól az óvodásokig, közbirtokosságoktól az egyházakig, civil szervezetektől a nyugdíjasokig mindenki ne kapcsolódott volna be a gyűjtésbe. A célként kitűzött összeget alig három hét alatt nemhogy összegyűjtötték, hanem meg is haladták.
A ház újjáépítéséhez szükséges pénz, az alapanyag jelentős része biztosítva volt, többen jelezték, a kivitelezés során számítani lehet kezük munkájára, ám így is nagy feladat hárult Elek Barnára, hiszen neki kellett az építkezést irányítania. Ehhez a feladathoz is kapott segítséget. Bodor Attila sepsiszentgyörgyi építész ingyen és bérmentve vállalta az új ház terveinek elkészítését, Már Botond a topográfiai felmérések kedvezményes áron végzését látta el, a kivitelezés Zsombori Mihály nagybaconi kőműves csapatának szakértelmét dicséri, s jelentős szerep jutott Kovács Istvánnak, vagy ahogy a környéken ismerik, Henrik Pista bácsinak, akinek vezetésével a tetőszerkezetet összeállították.
Elek Barna meghatódva, könnyeivel küszködve mondott hálát az Istennek, amiért a nagy bajban olyan sok jó, a magukét megosztani hajlandó embert rendelt melléjük. Ilyen segítséggel nem csoda, hogy mindössze hét hónap alatt sikerült az alapjaitól a tetőig teljesen új házat építeni – jelentette ki.
