Napjainkban ünnepléshiányban szenvedünk. Életünk gyors ritmusa elfásít, megkeményít – felnőttet és gyermeket egyaránt. Többen visszasírják a néhány évtizeddel ezelőtti meghitt decemberi családi estéket, a gyertyákat, az ünnepi szimbólumokat, rituálékat. Aztán meg ott nyomulnak a bevásárlóközpontok, kincstári ünnepváró rendezvények, céges gyertyagyújtások, és már idő előtt letaglóznak az „előretolt” karácsonyi hangulattal. Egy-egy szupermarket polcai előtt állva gyakran kérdezgetem magamban: ki akarna januárban húsvéti nyuszikat, szeptemberben halottak-napi gyertyákat, november elején karácsonyfadíszeket vásárolni?
Mindezek ellenére az ünneplés vágya marad, elemi erővel tör fel lelkünkből, és ha hagyjuk, hogy teret kapjon, átalakulhatnak a karácsonyváró mindennapjaink.
Minden kor embere természetszerűen igényli a rituálét, a szertartást, az ünnepet. A gyermekek is jobban érzik magukat és célszerűbb a fejlődésük az olyan családban, amely tud ünnepelni. Ott a szülők is boldogabbak.

A továbbiakban jó szándékkal osztok meg néhány ötletet családi ünnepváró együttlétekhez.

Először is, ha tehetjük, engedjük el legalább odahaza magunkat, szabaduljunk fel minden fölösleges feszültségtől. Ez az első alapja családi ünneplésünknek. Kérdezzük meg magunktól: Vannak-e még hagyományaink? Hogyan ünnepeljük a karácsonyt? Van-e időnk az elcsendesedésre, a lelket pihentető magunkba fordulásra? Lényeges kérdések ezek. A feleletekből világossá válhat: képes-e a mi családunk ünnepelni?

Fontos szerepe lehet az ünnepvárásban a családi asztalunknak, amelyet még csak véletlenül se tegyünk „bírósági tárgyalások” színhelyévé. Legyen ünnep az, amikor asztalhoz telepszünk. A gyertya, az adventi koszorú, egy virágcsokor, egy kedves asztali dísz, illatlámpás, a közösen mondott imádság – mind-mind segítenek ebben. Üljünk asztalhoz az étkezésen kívül is: teázni, társasjátékozni, Bibliát olvasni, imádkozni.

Járjunk nyitott szemmel, tanuljunk, olvassunk, tájékozódjunk, csak épp ne szolgáltassuk ki családunk boldogságát a vak véletlennek. Valamikor régen a szülők ismertették gyermekeikkel az ünnepek történelmi hátterét és jelentőségét, ma is meg kell tennünk ezt. Mennyi mindent olvashatnánk együtt az advent és a karácsony szimbólumairól, és ha meg is beszéljük a hallottakat, akár egy hétköznapi este is ünneppé válhat.

Aztán jó, ha megtanulunk magunkba fordulni, befelé figyelni. Stresszhelyzetben élő családjaink nagyon rászorulnak a csend gyógyító élvezésére. Montessori megállapította, hogy már a hároméves gyermekek is szívesen elmélkednek: csöndben figyelik érzelmeiket, gondolataik hangtalan zizegését.

Milyen szép élmény, amikor karácsony estéjén leoltjuk vakító fényeinket, gyertyát gyújtunk, és csöndben nézzük az alig megvilágított karácsonyfát. Az ilyenkor alig-alig induló beszélgetéseinket bevezethetjük egy-két alkalmas gondolattal, a nap igazi ünnepeltje, Jézus Krisztus születésének történetével, a Biblia egy-egy alkalomhoz illő üzenetével, énekekkel. Milyen alkotó, melengető lehet így egymás mellett ülni!

Miért olyan meghitt a karácsony? Talán azért is, mert mi, felnőttek letesszük kagylóhéjunkat, és belefeledkezünk magunk is gyermekeinkkel együtt az ünneplésébe.
Csak a gyermek világa ez? Örömre, szeretetre, önfeledtségre mindenkinek szüksége van. És mennyire hiányoznak belőlünk ezek az erények. Jól esnek, de fásultak, természetellenesek vagyunk.

Ezért vessük be magunkat az ünneplés örvendetes hangulatába mindig – nem csak karácsonykor!

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa