A minap, miközben reggeli csendességemben az illatos kávé mellett híreket olvastam, egy egyszerű kis történet fogadott Facebook-oldalam hírfolyamán. Nem mindig szoktam ezeket elolvasni, de ez valamiért mégis azt sugallta: „Olvass el! Nem bánod meg!” Így, mire észbe kaptam volna, már olvastam is:
Egy kisfiú megkérdezte az apukájától:
Apu, mondd, mégis mekkora Isten?
Az apa ezt hallva az égre pillantott, és mert ott meglátott egy repülőt, visszakérdezett:
Szerinted milyen nagy az a repülő?
A fiú így válaszolt:
Hát kicsi, apa! Alig látom...
Ezután a férfi elvitte a kissrácot egy hangárhoz, megálltak az egyik repülővel szemben, és ott ismét megkérdezte tőle:
És most mekkora ez a repülő?
A kisfiú elcsodálkozott:
Ó, apu... hát hatalmas!
Ekkor így folytatta az apja:
Pont így van ez a jó Istennel is. Az, hogy Ő mekkora, a távolságtól függ közted és közte. Mert minél közelebb vagy hozzá, Ő annál nagyobb lesz az életedben, kicsim!
(Benjamin Solomon „Ben” Carson)
Nos, ezzel a történettel indítottam azt a bizonyos múlt heti napot. És egész nap folyamán ott motoszkált bennem. A kisgyermek kérdése éppen úgy foglalkoztatott, mint az édesapa bölcsen szemléltető válasza. Vajon, mennyire van közel hozzám Isten? Menyire engedem közel magamhoz? Mekkorának látom? Mi nagyobb: Ő vagy a gondjaim és aggodalmaim? Ő, vagy a terveim, vágyaim? Ki győzedelmeskedik bennem nap mint nap: Ő, vagy a világ elvárásai?
Ezekre a kérdésekre kerestem önmagamban a választ. Pontosabban még mindig keresem. Minden nap újra és újra felteszem ezeket a kérdéseket magamnak.
Úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ilyenkor, karácsony táján, az ünnepi istentisztelet hangulatától elragadtatva, a karácsonyfa és a kis betlehemes látványától elvarázsolva megduplázódik vagy megtöbbszöröződik az önmagukat kérdezők és Istent keresők száma.
Mekkora számomra Isten? Ha csak aprócska, mint az égen magasan repülő nap fényében meg-megcsillanó gép, az azt jelenti, hogy sok egyéb (talán felesleges?) dolog nőtt igen nagyra bennem. Engedtem, hogy elhatalmaskodjon bennem, és uralja az életemet egy-egy félelem, testi vágy, világi elvárás, és még sorolhatnánk.
És ez az én hibám. Semmiképpen nem az Istené. Hiszen épp a karácsony ünnepe mutat rá arra, hogy Isten megtette az első lépést. Közel jött. Emberi formát öltve megszületett, köztünk élt, példát mutatott és tanított, majd életét adta értünk.  
Ha ezt még most, a jászolra tekintve sem látom, ha még most sem engedem közel, akkor még mindig nem értem a karácsony lényegét.
Bárcsak ez az idei karácsony más lenne. Bárcsak mást, többet, igazibbat hozna sok embernek. Bárcsak valóban a jászolban fekvő és bennünk nagyra növő Jézusról szólna!
Legyen áldott karácsonyunk!

Marosi Tünde