Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rám hajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, –
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
