Találkoznom kell valakivel, hamarább érkeztem, leülök és türelmesen várok. Ezt a napot erre szántam, nem sietek sehová, ahogy végeztem, szép nyugodtan visszaindulok. Próbálok olvasni, facebookozni, de valahogy nem jön össze. Túl nagy a nyüzsgés. És sok a látnivaló. Lehet a kicsavart színészagy teszi, hogy folyton figyelünk. Akkor is, ha észre sem vesszük. Meglátunk valakit, és már rögtön hozzáképzeljük az egész életét, sorsát, hogy honnan jön, ki lehet, hová megy majd innen, mire gondolhat, miért néz úgy, miért dörzsöli folyton a homlokát, ki az, aki vele van, és egyáltalán ki lehet ő, ilyenek. Ha így vesszük, sosem unatkozunk. Pörög a film egy virtuális forgatókönyv mentén. Jó játék, a végtelenségig bele lehet bonyolódni.

Mint ahogy most is. A nem messze tőlem üldögélő idősebb nő, gondolom, a férjével várakozik. Ritkán szólnak egymáshoz, de érezhető az összetartozás és a férfi részéről az aggodalom. Láthatóan a nő beteg. Riadt tekintettel nézelődik jobbra, balra, néha feláll, elmegy a folyosó végéig, türelmetlen. Amikor visszaül, mond valamit, nem értem. Ezt többször megteszi. Leül mellém egy fiatal nő, kisfiú van vele, gondolom, a gyereke. Papírokat kell kitöltenie, a gyerek türelmetlen, nem szakad le róla. A karján jókora kötés. Segítenék, de a kisfiú csak az anyját  akarja. Nagy nehezen végez a papírokkal, és megkérdi, hogy nem tudom-e, hol készítik a röntgenfelvételeket. Nézem az ajtókon a feliratokat, de tanácstalan vagyok, nem tudhatom, hogy neki éppen mire van szüksége, ajánlom, hogy kérdezzen meg egy alkalmazottat. Megteszi, és a folyosó végére küldik. Megköszöni, fogja a csomagjait, a halom papírt és a gyereket, indul.

Akkor veszem észre, hogy az egyik csizmájának hiányzik a sarka. Bicegve húzza maga után a gyereket. Befordul a másik folyosóra, de nemsokára visszajön. Nem jó helyre küldték. Vár, amíg megint megkérdezhet valakit. Újból az előbbi irányba küldik, megköszöni és biceg vissza. Az idősebb nő most veszi észre a hiányos csizmatalpat, odafordul a férjéhez, pusmognak és elkuncogják magukat. Egy pillanatig oldódik a várakozás feszültsége, de aztán újból feláll és járkál kicsit. A fiatal anya érkezik, megint nem jó helyre küldték. A gyerek egyre sírósabb, az anyja egyre bizonytalanabbul biceg, pedig még nincs vége. Ez legalább ötször megismétlődik, míg feladja és visszaül mellém. Pedig már épp elég arra járó köpenyest, legyen az asszisztens, ápoló vagy orvostanhallgató (fel lehet ismerni őket, fiatalok, csacsognak, és többnyire büszkén járnak a folyosókon – de hát én is, ahogy bejutottam a főiskolára, kihúztam magam, azt hittem, már színész vagyok), szóval mindenkit, a takarítókat is megszólította, hogy hátha eligazítják. De valamiért senki nem tudott semmi biztosat azzal a szobával kapcsolatban, ahová neki kell eljutni. Azt, hogy hiányzik az egyik cipősarka, mindenki észrevette. Volt, aki kétszer is visszafordult, hogy megbámulja. Mintha valami csodabogár bicegett volna le s fel, pedig ő csak kérdezett, és megköszönte minden alkalommal a segítséget. Aztán leült kicsit megpihenni.

Időközben mindenhol cserélődnek a várakozó emberek, súlyos betegeket tolnak hordágyakon ide-oda. Az idősebb nő kézhez kapja végre a várva várt papirost, és behívják egy szobába. Kéri, hogy a férje is vele mehessen. Kis idő múlva megérkezik az orvos, akivel találkoznom kell. Hamar végzek, remek, nem kell sötétben vezetnem. Kihalászok még egy kávét az automatából és indulok. Eszembe jut a bicegő nő, nézelődöm, sehol sem látom. Az idős házaspárt sem. A felvonók előtt alig lehet átvergődni a tömegen, innen már nincs messze a bejárat. A bejáratnál bevillan egy régi karácsony. Talán a legszebb. Az újszülött lányommal a karomon megyek végig ugyanezeken a folyósokon. Otthon levágjuk a karácsonyfa alsó ágait, és betesszük alá a mózeskosarat.

Beülök az autóba, és indulok egy másik otthon felé, egy másik karácsonyra készülődni. Hazafelé eszembe jut a fiatal nő, ahogyan húzza maga után a gyereket, miközben ott lapul egy cipősarok a zsebében.