Hazudni kell, az ellenfél minden hibáját ki kell használni ― fejtegette többek között, a szakmai segítség konkrétabb formáitól sem zárkózva el Nyakó István ―, emellett nem árt, ha a fogyasztói kedv felélénkítése érdekében ellenséget is kitalálunk, s személyét démonizálva rávegyük választóinkat, hogy egyetlen lehetőségük marad: ellene voksolni. Nem vitás, az MSZP-nek óriási a gyakorlata az ellenfél vezéralakjainak lejáratásában, Nyakó ideillő, árnyalt kifejezésével: démonizálásában. Tíz esztendeje Orbán Viktor, a Fidesz elnöke a megfelelő arra, hogy az általa megszemélyesített jobboldali veszéllyel riogathassák feledékeny választóikat, felébresztve bennük az ellentmondás ördögét, avagy a szavazási kedvet, hiszen a törékeny magyar demokrácia és jogállamiság egyik első feltétele, hogy Orbán ne kerülhessen hatalomra. Hogy ez a stratégia, vagy taktika beválhat-e az RMDSZ esetében, erősen kétséges. Nem mintha nem lenne a renitenskedő Magyar Polgári Pártban olyan személy ― ne kerteljünk: maga a kiváló Szász Jenő ―, aki a legteljesebb mértékben megfelelhetne a démonizálás elvárásainak, sőt, mintegy kínálja is önmagát erre a nem elvetendő szerepre ― hanem azért, mert valahogyan nem hihetjük, hogy a speciális viszonyaink között ez a taktika, a megosztottság további elmélyítésén túl egyéb eredményre vezethetne. Ugyanis minden riasztó előjel ellenére, az RMDSZ-nek mégsem az MPP a nagy ellenfele, hanem, ahogyan Markó Béla RMDSZ-elnök állította a Duna Televízióban: a román pártok. (Melyekkel időnként mindig frigyre lép.) E politikai képződmények vezetői között is lehetne találni démonizálásra alkalmas személyt ― mondjuk Corneliu Vadim Tudor, esetleg Gigi Becali már-már adja önmagát ―, csakhogy kérdéses, őket érdemes-e tovább démonizálni, mivel már démonizálták ők önmagukat éppen eleget. S mindez vitalizálná-e a szunnyadó magyar szavazási kedvet?