Négyszögben állunk az iskolaudvaron, szemben velünk, U betű alakban az iskola épülete, hátunk mögött a frissen épült tornaterem, két hatalmas kőrisfa árnyéka nyújtózik hátrafelé, a Tódor Anna néni kertje irányába, délelőtt van, négyszög, pionír ünnepség,
Mártika néni, a pionír parancsnok vezényel, egyenruha, kék nadrág, kék szoknya, fehér ing mindenkin, pionír nyakkendő, az ingvállakon pionír rangfokozatok, a vezetők jelentést tesznek éppen Mártika néninek, a legfőbb pionírnak, szalutál Mártika néni, szalutálnak a fiúk, lányok, a jó tanulók, akik első körben lettek pionírok, és ott állunk mi is, akik második vagy harmadik körben csak, szalutálnak, jelentenek a fő pionírok, aztán beszédek hangzanak el, az igazgató elvtárs, a szülőbizottság elnöke beszél, elsősök vonulnak be az óvó néni vezetésével, aztán szavalatok következnek, Varga Jolán, Pál-Varga István, Bögözi Tünde szavalnak megrendülten, patetikusan, magyarul, a román vezényszavak stb. között magyarul, aztán a polgármester elvtárs is szólásra emelkedik, hosszan beszél, nem értünk semmit belőle, nem is érdekel, talán nem is nekünk mondja, hanem magának, vagy az elvtársaknak, a Párt megvalósításairól, a fő elvtársról és elvtársnőről, virágzásról és kommunizmusról, az ingyen tankönyveinkről, pártunk és államunk gondoskodásáról, aztán megint szavalatok jönnek, a Nem a fenyők, a Van olyan föld, ezeknek a szerzőjét ismerjük, Magyari Lajos költő előző félévben volt az iskolánkban, hozta a Kötések című verseskötetét, felolvasta a Csoma Sándor naplóját, ő A költő nekünk, Az élő költő, akit ismerünk, ő az a régies beszédű költő bácsi, az elég lesz-é, a hágy nékem is, a föltétették stb. írója-mondója, így olvassa nálunk az osztályban is, ő az, akinek egy nép terhe, egy nép gondja nyomja a vállát, helyettünk is viseli, hordozza ezt a terhet, ő a költő, aki pennájával küzd a megmaradásunkért, és viszi és hordozza ezt a gondot, viszi és hordozza és felmutatja, ő az, akit lehet szavalni dörgedelmesen, avagy elhaló hanggal, kiizzadt halántékkal, ő a megtartóerő, ő az erősítő, ő a ház, a haza, a szülőföld, a nép, a nyelv, a saját múltunk, az erdő, a mező, a falu, a falvak, a véreink, a szabadság, a hit, a kenyér, a harang, az eke, a kasza, a kard, a konok hűség és kitartás, és ő az összes magyar történelmi hős, akiket nem tanítanak, nem taníthatnak nekünk, ő az a színész nekünk, aki eggyé vált a szerepével, ez a szerep az ő ruhája, bőre, maszkja, arca, aki ha kell, sebeit vakarja, és nem pirosra festett víz, hanem igazi vér szakad fel belőlük, sebeit vakarja előttünk, körmével mélyen belevág azokba… nem a fenyők, a hegyek, a borvizek, / nem mítosz, nem ködlő hangulat, / nem a születés bíbor mágiája, / mi e földdel engem összead… zúgja, harsogja, hogy …a szépség, a vérség mind kevés, / több kell ide: hű számvetés – / itthon vagy, itt lehetsz magad, / kötések kötnek, hogy légy szabad, / léted csak itt lelheti igazát, / lényegét: házat és Hazát… és igen, húsba, idegbe metszenek ezek a szavak, eláll a lélegzet tőlük, Magyari egy népért vállal felelősséget miérettünk, mondja párás tekintettel osztályfőnökünk, és megfedd, mert még ilyenkor sem bírunk magunkkal, még ezekben a szent pillanatokban is máshol jár az eszünk, és meglátjuk majd, csak menjünk be az osztályba, hogy mit is tudunk majd mondani a hűségről, a megmaradásról, a felelősségről, vajon mit a költőről, aki a mi nevünkben is töpreng erős sodrású, izzó gondolatiságú költeményeiben, mert Magyari nekünk a történelmünk, a lelkiismeretünk, világa a mi világunk, gondja a mi gondunk, sodró, dübörgő versei erőt adnak, együttgondolkodásra, gondmegosztásra sarkallnak, és ez az igazi, a jelenkori költői feladat, tudjuk hát meg tőle, ha nem tudnók, az elkötelezett, a közösségi, a nemzetiségi poéta és poézis feladata ez, mert Magyari nyílt költői hitvallással sokak, igen, igen, a mi nevünkben is beszél ezekben a sokszor tikkasztóan darabosan kigörgetett versekben, amikor a tollat markoló már nem is igazából a szóra, hanem a pattanásig feszült gondolatra figyel, az ebből kicsapódó huszadik század végi közérzetre figyel, és ez a mi… a mi gondolatunk is, a mi közérzetünk is, amikor magára a kimondásra, kevésbé a hogyanra veti tekintetét, versei gördülő kősziklák, a népköltészet erős nedveivel átjárt tájhagyomány és költői világ az övé, becsületesség, csodálni való merészség, aki minket is, igen, minket is képvisel, és ezt a népet, mi kis népünket itt a Kárpát-kanyarban, míg lesz világ és lesz élet ezen a vidéken egyáltalán…
Fekete Vince
1 Csíkszereda, 2019, Hargita Kiadóhivatal (Székely Könyvtár, 80.)
