– A hajdani Nagy-Magyarország sok szegletéből eredően áll össze a családfája. Anélkül, hogy bármilyen irányba elkötelezné magát, felrajzolná eredete sajátságosan monarchikus térképét?
– Nem lesz könnyű. Az apai nagyapám pozsonyi volt, azért költözött a Kis-Magyarországra, mert a gyerekei már ott éltek, ám amikor az orosz front közeledett, akkor apám először a Csallóközbe, egy Nagyborsa nevű faluba küldött, ahol Otakár nevű, nagyanyai oldali, szlovák érzelmű szlovák politikus nagy-nagybátyám, Komárom volt főzsupánja kis vadászházában húztuk meg magunkat. Onnan menekültünk tovább egy Bazin nevű szlovákiai városkába. Az érzelmi nevelés a családban zajlott, az ágyam fölött mindig ott volt egy ezüstfeszület és egy Kossuth Lajos-metszet. A Jankovics nagyapám kamaszkorában nyaralt is két alkalommal Kossuthnál Torinóban – a családban csak Turinnak nevezték –, amiatt lettem Széchenyi- és Görgei-párti, mert untam a sok kossuthozást.

– Az erdélyi, az anyai ág is hasonlóan erősen negyvennyolcas érzelmű volt?
– Ellenkezőleg, az anyai nagyanyám kimondottan „schwarzgelb” gondolkodásúnak számított, a Bartha nagyapám pedig a Károly román királyról elnevezett gyalogezred orvosaként emelkedett a tábornoki rangig az első világháború végére. Az egyik legerőteljesebb hatást gyermekkoromban mégis Benedek Elek gyakorolta rám, az apám olvasmánya lehetett egy Hazánk története című könyv Mühlbeck Károly rajzaival – imádtam, tőle tanultam meg, hogyan kell ábrázolni lópatát első-alsó nézetből. Na, ennek a bevezetőjében volt egy versike: „Ki s mi laká Erdélyt / A dák nemzet előtt: / Sűrű homály lebeg / Még e kérdés fölött” – úgy tűnik, egy életre megjegyeztem ezt a néhány sort. A történelem, a magyar történelem abszolút kedvenc volt, mostanában a Toldiban is az izgat, hogyan lehet megragadni rajzfilmen az Anjou-kort.

– A történelmen túl mi terelgette a rajzolás irányába?
– A formálódásomban két fontos sarokpont, hogy anyám bátyja és apám húga is képzőművészeti főiskolát végzett. Bartha nagybátyám alkalmazott grafikusként dolgozott, tehetséges, de nem sok ambícióval megvert ember volt, gyógyszercsomagolások, konzervek arculatát tervezte – a Globus konzervét például –, gyönyörű kék szilvákat festett a pálinkás üvegek címkéjére. A nagynénémnek inkább karikaturista hajlamai voltak, bár a kor nem kedvezett ennek a műfajnak, így ipartanulói intézetben tanított géprajzot, leginkább tőle örököltem a grafikusi hajlamaimat. Ezek megerősítésében anyám hallatlan nagy érdeme volt, hogy amikor a negyvenes évek második felében lehetőség nyílt a szétlőtt lakásunk felújítására, indítványozta: kérdezzük meg a gyereket, milyen színűek legyenek a szobák. És olyanra festették, amilyenre mondtam.

– A pannonhalmi bencéseknek sem sikerült kigyomlálniuk önből ezeket a késztetéseket?
– Sok apró biztató jel, de a meg nem értésemből fakadó néhány rossz emlék is növelte bennem a felismerést és
meggyőződést, hogy nekem ezen a sínen kell haladnom. Nem voltam még tizenöt éves, amikor elkezdtem Pannonhalmán a gimnáziumot, gyakorlatilag az első naptól én lettem a gimnázium dekoratőre. Az iskola bauhausos utánérzésű novecentós stílusú épületének ajtóin kerek és rombusz alakú kivágások voltak, oda kellene valami, mondták. Ezekre kezdtem el aztán vitráliumszerű karikatúrákat felvinni. Hozzá lehetett akkoriban jutni egy Vaillant című francia gyereklaphoz – mint aztán számomra is kiderült, kommunista újság melléklete volt, azért engedték be Magyarországra –, abból is inspirálódtam. Így haladtam lassan a karikatúra irányába. Én csináltam a faliújságelemeket, voltak tanárok, akiknek könyvet kellett illusztrálnom, de az én művem volt az osztályom érettségi tablójának grafikai része is. Sőt, az egyik fölöttünk járó osztály például azt kérte, hogy készítsem el az ő karikatúratablójukat.

– Közben jutott a családnak azokban az években kitelepítés és börtön is. Ilyen körülmények között milyenek voltak a karácsonyok?
– Az ’51-esre emlékszem a legpontosabban: azt mondta nekem mami, hogy kisfiam, mostantól kezdve neked kell díszítened a karácsonyfát, hiszen te vagy a családfő. Tízesztendős voltam. A grafikus nagynéném meg kitalálta, hogy gyártsak karácsonyi levelezőlapokat, amelyeket ő majd egy forintért árusít a városban. Gyenge kis vacakok voltak, de meghatóak, fogalmam sincs, milyen jövedelmet hoztak.

– Tizenkilenc éves korában, közvetlenül lehangoló vashulladékhalmok közül került a rajzfilm közelébe némi családi „terheltség” és pannonhalmi grafikusmúlt után. Vezessen bennünket kicsit ebben az útvesztőben.
– Abban a korban egy ideig úgy éreztem, hogy valamilyen katasztrófa felé közeledem. Hajnali ötkor keltem, megettem az előző esti maradék hideg tökfőzeléket, majd négy villamossal elbumliztam a város másik végén lévő Ferroglobus vastelepére. Mégis ennek a síró pusztaságnak köszönhetem az egészet, mert a közvetlen főnököm Szabó Lajos művezető volt, amatőr bábfilmes jogi diplomával – ilyen volt a világ akkoriban –, aki felfigyelt, hogy tudok rajzolni. Szólt a főnöknek, aki azt mondta, most három hétig semmi egyebet ne csináljak, csak rajzoljam le a laboratórium dolgozóit. Jól sikerültek a rajzok, barátságok is születtek belőle. Viszont Szabó Lajos találkozott később egy volt kollégista társával, a Pannónia rajzfilmstúdióban dolgozó, később rajzfilmrendezővé lett Szabó Szabolccsal, aki ugyan eredetileg Lajost hívta a stúdióba dolgozni, de ő engem ajánlott. Ezt azóta is csodának tartom.

– Volt bármilyen előképe, hogy miképpen nézhet ki egy filmgyár, egy rajzfilmstúdió?
– Legfeljebb annyi, amennyit korábban az Élet és Tudomány lapban megjelent, a rajzfilmkészítésről szóló cikkben olvastam. Amúgy fogalmam sem volt, merre járok. A jelenlegi jegybanki elnök édesapja, idősebb Matolcsy György volt az igazgató – régi dzsentri család leszármazottja, ami abban az időben bizony számított a hasonló ívásúak között –, a kommunista káderes nővel megállapodtak abban, hogy a felvételem érdekében hamis életrajzot kell írnom magamról. A Kossuth-díj átvétele után mondtam el először a történteket. Voltak gondjaink egymással, de kétségtelenül ő lökött rá a pályára.

– Kitől tanulta meg a szakmát?
– Matolcsy több rendező keze alá osztott be, több szakmai részterületen is ki kellett próbálnom magam. A stúdió nevelt, az a munkamennyiség, ami nagyjából megfelelt egy zongoraművésznek készülő esetében elengedhetetlen napi nyolcórás gyakorlásnak. A belső ellentétek abból származtak, hogy mit vagyok kénytelen csinálni. A viszonylagos önállóságot, a belépőt jelentő első reklámfilm lehetőségét hamar, már huszonkét évesen megkaptam. Nagy iskolát jelentett a Gusztáv-sorozatban való részvételem, ami alapvetően nem volt az én világom, viszont annak köszönhetően tanultam meg a szakma csínját-bínját, forgatókönyvet, képes forgatókönyvet írni, animálni, rendezni. És megismertem a sikert is, hiszen annak idején, amikor a mozikban kísérőfilmként vetítették a Gusztávot, már a főcímzene felharsanásakor röhögni kezdett a közönség. Pedig még nem is történt semmi.

– Mit szeret leginkább abban, amit csinál?
– Gyakorlatilag mindig azt, amivel éppen foglalkozom, abban a szakaszban, amely már nem a szenvedésé – mert hát minden mesterségben van ilyen –, amiben már ihlet van. Persze ihlet sincs munka nélkül. Minden fázisban jelen akarok lenni, én írom, rajzolom a képes forgatókönyveket, én tervezem a figurákat, készítek beállítási rajzokat is, bár ma már nem animálok. A számítógépes animálást nem akarom megtanulni, mert akkor nekem kellene mindent kijavítanom. Inkább szóban magyarázom el, mi volt a hiba. Ma már inkább a mások munkáját elfogadó „bizottság” vagyok, de végig ötletelem a munkamenetet. A fekete-fehér korszakban készült rövidfilmjeimet másodmagammal készítettem, a korábbi egész estés filmjeim esetében minden munkafázisba belefolytam az első kockától az utolsóig.

– Milyen mértékben tekinti mérföldkőnek a digitális világba való átmenetet?
– Történelmileg kulturális paradigmaváltásnak tekintem. Én mindent befejeztem az emberiséggel, ami jön, az csak tragédia lehet, bár tudom, hogy roppant lehangolóan hangzik. Én nem csatlakozom ehhez a világhoz, leszámítva a telefont és a számítógépet, számomra viszont nincs facebook. Amit tényleges drámaként éltem meg: Az ember tragédiája című filmem kétharmadánál át kellett állnunk a digitális technikára. Az azonban nem megy, hogy a tizedik színig valami filmen készül, a többi meg digitálisan. Így aztán elkészült filmen és számítógépen is. A technikai különbségeket azonban a szakember észreveszi. Ma is létezik a film mindkét változata.

– 2020 végére ígéri a Toldi című újabb nagyívű opus elkészülését. Mi fogta meg Toldi alakjában? Miért válhat szimbólummá a magyarság számára ez a fiatalember? És mitől lesz más, jobb, mint a Gémes József rendezésében 1984-ben bemutatott Toldi-adaptáció, a Daliás idők?
– Mindenekelőtt Arany hőse kamaszkorú, abba a korosztályba tartozik, amelyik tanulja a Toldit. Ennek a korosztálynak – amely már nem nagyon olvas, sőt, talán idegesíti a 19. század nyelvezete – segíthet a filmünk, akárcsak a megfilmesített Tragédia. De hősképre is leginkább a kamaszoknak van szükségük. A Toldi a János vitéz és a Fehérlófia Arany János-i változata, többrétegű személy, akiben ott lakozik Sámson, a mitikus naphérosz, a mesehős Erős János, de a történelmi hős is – kamaszos kilengésekkel. Sőt, Madách Ádámjának is rokona. Divatos attól lehet, hogy a szüzséje az egyik legsikeresebb filmműfaj, a fantasy stílusban előadott szuperhős-thriller ősváltozata. Egy perui heavy metal rajongó kedvenc zenéjére vágta össze a Fehérlófiát, egy magyar fiú meg rapszöveggel „mesélte újra” a filmet, ami nekem azt üzeni, hogy a mai kamaszok a Fehérlófiában is megtalálták, amit kerestek.
 

Jankovics Marcell

Rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész, író, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke. Budapesten született 1941. október 21-én, apja Jankovics Marcell banktisztviselő, anyja Bartha Margit. Apját 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani kényszermunkára ítélték, ’56-ban kiszabadították, a forradalom leverése után felügyelettel szabadlábon maradhatott. A családot 1951-ben kitelepítették, onnan csak 1953-ban térhettek vissza. A gyermek Marcell 1955-től a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, ott érettségizett. 1959–60-ban segédmunkásként dolgozott, majd a Pannónia Filmvállalathoz került, ahol fázisrajzolóként kezdett. 1965-ben rendezőnek nevezték ki, majd három éven át, 1968-ig Dargay Attilával és Nepp Józseffel közösen készítették a nagy sikerű Gusztáv című rajzfilmsorozatot. A Küzdők című alkotásával 1977-ben elnyerte a cannes-i fesztivál legjobb rövidfilmnek járó Aranypálma-díját, ám az akkori kultúrpolitika mást küldött a díj átvételére. 1994-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett, két évvel később kinevezték a Pannóniafilm Kft. ügyvezető igazgatójává. 1998–2002 között, majd 2010. augusztus 1. és 2011. október 15. között a Nemzeti Kulturális Alap Bizottsága, 1998-tól a Magyar Művelődési Társaság elnöke. Legfőbb művei: Az ember tragédiája (2011), Ének a csodaszarvasról (2002), Prometheus (1992), Mondák a magyar történelemből (1986), Fehérlófia (1982), Magyar népmesék (1977), Küzdők (1977), Sisyphus (1975), János vitéz (1973), Jónás és a cet (1963). Könyvek: „Csillagok között fényességes csillag”. A Szent László-legenda és a csillagos ég (1987), Ahol a madár se jár (1996), A Nap könyve (1996), Mély a múltnak kútja (1998), A szarvas könyve (2004), Csillagok között fényességes csillag (2006), Lékiratok I–II. (2007), Felvidéki templomokról készült sorozat a Méry-Ratio Kiadó gondozásában, Trianon (Méry-Ratio, 2019). Díjak, kitüntetések: Oscar-díjra jelölés a Sisyphus c. filmért (1975), Balázs Béla-díj (1974), Aranypálma-díj a Küzdők című filmért (1977), Kossuth-díj (1978), Ifjúsági Díj (1982), Érdemes művész (1984), Minden idők legjobb rajzfilmje díj (Los Angeles) a Fehérlófia c. filmjéért (1984), Életfa-díj (1988), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1998), Prima Primissima díj (2007), Leonardo da Vinci-díj (2009), Kölcsey-emlékplakett (2010), Madách-díj (2012), A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2013), Magyar Örökség-díj (2013), Nemzet Művésze (2014).