Egy pedagógus jelenleg mintegy negyven százalékkal többet visz haza az országos átlagbérnél, és pluszjuttatásokban is részesül, például évi százeurós könyvvásárlási kedvezményben. Mindezért heti 18 órát dolgozik, miközben már egy 12 éves gyermeknek is 32 órája van hetente, és délután mindegyikre készülnie kell. Elvileg a tanárnak is, ebből jönne ki a teljes munkaideje — de őt nem ellenőrzik minden órában, mint a diákokat, így teljesen az egyéni becsületérzésére van bízva, hogy lélektelenül ledarálja a tananyagot, és délután magánórái után lát, vagy valóban megpróbálja tágítani a rábízott fejlődő elméket. A béremelés ugyanis nemcsak annak a sajnálatosan kevés igazi tanítónak jár, aki maga is folyton új ismereteket szerez, szívét-lelkét beleadja, szabad idejében is foglalkoztatja, színházba, kirándulni viszi, emberszámba veszi a jövő nemzedékét, és a leggyengébb koponyából is képes kicsiholni valamit — és aki valóban rászolgál a pénzben is kifejezett megbecsülésre —, hanem azoknak is, akik alatt évről évre osztályok sora bukik halomra, egyedüli nevelési módszerük pedig a hatalmaskodás. Az eredmény kezd látszani: pontosan e négy év alatt züllött afrikai szintre a hazai oktatás — a legutóbbi nemzetközi felmérések szerint már a negyedikes gyermekek tekintélyes hányada sem tudja megérteni, felhasználni a számára íródott szövegeket —, mialatt a fizetések szépen megduplázódtak. Legrosszabb a falusi iskolák helyzete, ahol pedig a kis létszám miatt több idő jutna egy-egy nebulóra, és így behozhatna némi elmaradást — már ha segítené ebben a (már azért nem rosszul jutalmazott) szakember. Akit akkor sem lehet elmozdítani véglegesített katedrájáról, ha részegen megy órára, vagy zaklatja a kamasz lányokat — volt már néhány ilyen, következmények nélküli botrány az országban. Illetve az történt, hogy kiürültek a rossz hírű iskolák, és ingázni kényszerül sok elsős is.

A külön kérdéseket felvető kisebbségi oktatásról álljon itt most csak egyetlen jellemző adat: a másodikos gyermekek környezetismereti tankönyve legjobb esetben is közepesnek minősíthető román versfordításokat tartalmaz, mintha a magyar költők nem írtak volna elég sok szépet az erdőről és az évszakokról. A románnyelv-tanítás fonákságait már a magyarbarátsággal igazán nem gyanúsítható államelnök is felismerte — az egész, tizennyolc éve folyamatosan reform alatt álló oktatás elhibázottságáról azonban nemigen esik szó, pedig mindez valószínűleg nem újdonság sem a rendszeren belül levőknek (akik túlnyomóan anyagi követelésekkel állnak elő), sem a szülőknek (akik lassan már csak annyit értenek az egészből, hogy egyre drágábban fizetik meg az egyre romló színvonalat), sem az állapotokért felelős tisztségviselőknek. Sem a politikusoknak, akik nem átallják saját renitens múltjukat példaképül állítani a tanévkezdéseken. S milyen megoldást sütöttek ki? Korszerűen hőszigetelt iskolákat, elegánsan csempézett illemhelyeket, külföldi iskolabuszokat, ingyentejet és megemelt tanári jövedelmeket. Így legalább kívülről minden jól mutat, és nincs sztrájk. Ja, hogy belül, a fejekben nincs semmi? Mi is a tanulás lényege? Hát, kedves gyermekek, erről az okos felnőttek megfeledkeztek.