Említett halőr nem hagyta szó nélkül az esetet, fotókkal dokumentálva számolt be a környezetszennyezésről a sajtónak, és az eredmény nem is maradt el. Az útügyesek pár nap múlva foltig eltakarították az aszfaltot a homokos élőhelyről. (Kérdés, hogy ebben az esetben a környezetőrség együtt a civil természetvédőkkel miért nem „autoszeszizálta” magát, merthogy tudomásukra jutott a dolog, az biztos. Ha nem, az még súlyosabb.) Ezt a lebőgést nem felejtették az utászok…

Eljött az alkalom a visszavágásra. Volt pénz korlátokat szerelni az út mentére, és hová kellett leginkább a fémkerítés? Természetesen a két kis tó között átvezető út mindkét oldalára és a nagyobbik tó mellé is. Oda, ahol nyílegyenes az aszfaltcsík, ahol soha nem történt baleset, nem hajtott tóba egyetlen jármű sem, ahol az út két szélén mindeddig parkolni tudtak az autósok – leginkább a horgászok. Néhány méterrel odébb, a Kovászna pataka és a tavak közti szakaszon, ahol két méter mély vízlevezető árok szegi az utat, és ahová már borult be autó, oda nem kellett védőkorlát. Mint sok más veszélyes helyre sem az illető országúton. Csak a tavak mentén. Még jó, hogy a tó menti gátak bejáratához nem jutott a korlátból.

Szóval: visszavágott az útügy, de a bosszú nem csupán a természetvédelem iránt elkötelezett halőrt érte utol. Az ostor mindazokon a horgászokon csattant, akik megszokták, hogy az illető szakaszon az út menti parkolókban állhatnak meg autójukkal, akár sátrat is húzhatnak a tavak mellett (sokszor lehetett ott látni gyermekkel, kutyával, macskával érkező családokat is), kényelmesen horgászhatnak, sőt, halat is foghatnak. Szép emlék maradt mindez.