A múlt héten bemutatott bardoci Delney cég és a szomszédságában, az egykori téeszudvar másik sarkában telephelyhez jutott Conectic Kft. között sajátságos munkamegosztás áll fenn. Mindkettő a környék nagy kincséből, a zöld aranyból meríti életerejét, de míg előbbi inkább a feldolgozás feladatát vállalta, utóbbi a fakitermelésben jeleskedik, tevékenységének nagyobb hányadát az teszi ki.
Ilyenformán a Conectic csörlős traktorjai, rönkrakodói és vontatói, hatalmas szállítói ,,búcsúztatják" a vidék lábon álló, vágásérett erdei jó részét. Amitől mások mint nehezen megoldható és bajosan megszervezhető művelettől, a kivágástól húzódoznak, Rancz Istvánnak és több mint hatvan alkalmazottjának éppen az adja a kenyeret, s mint néztem, nem is keveset.
Elöljáróban egy megjegyzés. Jelen riportunk interjúalanya az eddigiektől abban is különbözik, hogy a mai üzleti élet ingatagságáról, a bizonytalansági tényezőkről náluk szabadabban beszél. A látlelet hitelességére törekedve csak örvendhetünk annak, hogy — bár nyilván az önvédelem szempontjain átszűrve — e kérdések is bekerültek a szórásba. Hozzá kell tenni, hogy a rendőri-ellenőri fellépés amúgy idegen tőle, a nyomozati oldalnak legfeljebb erkölcsi vonatkozásaiban érdekelt, és semmiképpen sem tartja céljának a feltárás helyett a ,,leleplezést" vagy hasonlókat. A riport másként derít fényt a tényekre, inkább értéket mér, ha tud, mintsem hogy pálcát törjön valaki felett. A bepillantás egy gondolkodásmódba messzebb vezet a megismerésben minden egyébnél.
Barátokkal vagy a családdal?
A két összehasonlított cég abban is egyezik, hogy mindkettő családi alapokra épül, utóbbit is testvárpár vezeti. Ami azonban Fosztóéknál apai örökség volt, azt az 51 éves Rancz Istvánnak külön ki kellett küzdenie.
A történet azzal kezdődik, hogy alanyunk a téesz melléküzemágában famegmunkálási ágazatot igazgatott, s hogy az erdésztechnikus édesapa, aki ma 72 éves, állami erdészeti alkalmazottként és vadászegyesületi tagként, elnökként az ántivilágban jó kapcsolatokat ápolt sok befolyásos emberrel. Amikor lánya férjestől Amerikába disszidált 1986-ban, az idősebb fiút, Istvánt vadászpuskája elkobzásával büntették, s minden közbenjárás a fegyver visszaszerzésére hiábavalónak bizonyult. ,,Közbejött a forradalom, s akkor visszaszereztem erőszakkal. Rögtön másnap mentem, tudtam, ha később megyek, nem adják ide. Kiköveteltem." Rancz Isván mindkét fia különben szenvedélyes vadász, egyik vadgazdálkodási mérnök, másik erdőmérnök, és apja munkatársa a cégnél. De hogy a történetet folytassuk:
— A cég az öcsém lakodalmán alakult. Akkor sok barátunk lejött Magyarországról. A Kormos Kft., ahogy akkor nevezték, az egyik legerősebb cég volt Erdővidéken a kilencvenes évek elején. Ki volt még benne? A vadászbarátok Olasztelekről. A lakodalomban felmerült, hogy csináljunk egy fakitermelő céget. Elekes Karcsi bácsi Szentgyörgyről, Kolumbán Laji és Hoffman Pista, mi és két magyarországi fás barátunk. Nos, tőlük le kellett válnunk pár év múlva, mert volt, aki azt hitte, itt aranybánya nyílt, és innen hordani lehet a pénzt. Egy kezdő cégnél sok a befektetés, nem szabad kivenni a pénzt. Mindaddig csend volt, míg nem került pénz. Ahogy került, kezdődtek a viták. Sokan is voltunk, nem lehetett rendet tartani. Megállapodtunk valamiben, de sosem az történt, két óra múlva fordítva cselekedtek. Ha valakinek megígértél valamit, és átverted, arra többet nem számíthattál. Ezeken felmérgelődtem, és mondom a feleségemnek, készüljön, mert megyünk Magyarországra. De miért? Hát veszekedtünk odale, s gondolkodni akarok még vagy tíz napot. Az úton aztán jó nyugodtan végigondolhattam, mi a teendő. Hazajöttem, gyűlést hívtunk össze, s mondom: én kiállok. De nem szóltam még az öcsémnek sem előre. De mit kérek? Hát akkor kértem 75 milliót. Nagy pénz volt 1995-ben. Megjegyzem, a vagyonrészem körülbelül a dupláját érte.
— Beérte a felével?
— Hogyne értem volna be. Tudtam, többet úgysem tudnának kifizetni, s annyit kértem pontosan.
— S megkapta?
— Hát örvendtek, hogy csak annyit kértem. Én tudtam, egyedül sokkal többre megyek. Nem telt bele egy év, túlszárnyaltuk őket, s ők azóta meg is szűntek.
Szóval, ezt követően alapította Rancz István a Conectic céget az öccsével, aki követte őt, és szintén kilépett az előző cégből, harmadik üzlettársnak pedig bevették Farkas Tibor amerikás székelyt, a cégnév talán ezt tükrözi. A vállalkozás családi jellegét csak fokozta, hogy időközben az alany fiai is beléptek adminisztrálásába.
De miért is kellett alámennie a másiknak? Még egy tanulsággal gyarapodott alanyunk:
— Én tisztán láttam, baj lesz, mert nem azt tették, amit kellett volna. Nem létezett egyéves, de legalább féléves tervük a jövőre nézve. Ebben a szakmában, ha nem gondolkozol előre, akkor véged van. Jön egy kitartóan esős idő, hozol egy rossz döntést, és arra rámehet az egész cég. Egy hónapos esős idő például, ha olyan helyen termelsz épp ki, és nincs tartalékod, amiből az embereket megtartsd, beteheti az ajtót. Gondoljon csak bele: nálunk a havi fizetések felmennek egymilliárd (régi) lejre. S ez csak a munkadíj. Igaz, akad ember, aki húszmillió fölött keres. Elmondhatom, hogy ’95 óta még nem történt meg, hogy ne idejében fizettünk volna.
Egy közepes cég
A Conectic ma közepes cégnek számít. Versenytárgyalásokon, lábon veszi meg a fát, négy erdei fakitermelő géppel dolgoznak, három csoportjuk vágja a fát. Keretfűrészei félkész terméket, deszkát, gerendát állítanak elő, rönköt is ad el, de nem nagy mennyiségben. A furnérgyárak rönkben kérik a válogatott tölgyfát, a gyengébb minőségűt is előnyösebb rönkként eladni. Úgy véli, a feldolgozóknál lassabban fordul meg a pénz, ő arra törekszik, minél hamarább hozzájuthasson ahhoz, ami megilleti. ,,Nem eresztenek be az erdőbe, amíg nem fizettem ki. Ez nálunk két hónap alatt visszafordul. Egy nagyobb feldolgozónál csak a szárítás három hónapot vesz fel." Persze, ahol nagyobb a forgótőke, és van tartalék, ott erre is lehet építeni.
A cégvezető nem tagadja, az állami erdészettel egyszerűbb volt tárgyalni a kilencvenes években, amióta a közbirtokosságokkal, magánerdő-tulajdonosokkal kell egyeztetni, nehezebben megy. ,,Ne sértődjék meg senki, akkor egy főnök volt, most száz főnök van." A licitálások átláthatóságával elégedetlen, ámbátor erről nem szívesen beszél. Mindenesetre az államtól keveset vásárolnak, a nyersanyag zöme a magánszférából kerül ki, illetve Kőhalom vidékén, ahol még dolgoznak, tanácsi tulajdonban vannak az erdők.
Partnerei közül az állandókat preferálja. ,,Így is minden évben ráfázom. A legtöbbet olyan hat évvel ezelőtt vesztettük, amikor egy magyar—osztrák cég akkori pénzben egymilliárdommal maradt adós. Soha nem fizették ki. Elvittek egy vagont, és kifizették, el a másodikat, és azt is kifizették, utána elvittek hárommal, és az árát sosem láttuk. Jártuk Magyarországot, próbálkoztunk a bíróságon. Azt mondták, tegyem le a 15 százalékot előbb. Hogy végrehajtókkal felhajtassuk, abba nem mentünk bele, mert az visszavághat. Végül próbáltuk baráti alapon, mire azt mondták, ha még sokat követelőzünk, a határon lefogatnak. Az unió? Nem voltunk még az unióban, de szerintem az unió sem segít. Ugyanezt ma is megtehetik, s a hatóságok, bíróságok mindig annak adnak igazat, aki nem fizet, annak, akinek követelése van, sosem. Kisebb összegekkel, 50—60 millióval ma is megtörténik. Kaptunk hamis csekket, mindent... Szerintem olyan fás cég nincs is, mely évi 50—100 milliót ne veszítene. Azokkal az üzletfelekkel van baj, akik nem termelni akarnak, hanem minél előbb meggazdagodni. Az meglátszik egy cégen, hogy ide vagy oda tartozik-e, fejlesztési stratégiája van-e."
A Conectic nagyrészt hazai üzletfeleknek szállít, 1992-től van jól kiépített kapcsolata a prosperáló udvarhelyi bútorgyárral, mely biztos fizetőnek bizonyult. ,,Az ad nekünk alapot, onnan biztosítjuk az emberek bérét." A gyár tölggyel és bükkel dolgozik, azt szállítják neki, igazgatója, Dobai Tibor erdőfülei születésű. Másik kiszámítható partnerük a baróti, nagyobb kapacitású fafeldolgozó cég, a Komporály-féle, mely több kisebb cég felvásárlójaként a régióban amolyan stabilitási tényező. Érdemes felfigyelni az árviszonyok javulására: ,,A fenyőt küldjük exportra, és a tölgy egy részét. Adunk el tölgyet az osztrákoknak, de ugyanazt a pénzt már megkapjuk itthon is érte. Egy holland bútorgyár tulajdonosai, valahányszor itt járnak, felkeresnek, megbeszéljük, milyenek az üzleti kilátások, változtatunk-e az árakon." A cégvezető elárulja, arra törekszik, hogy többeknek szállíthasson. ,,Ha lekötöd magad egy cégnek, és az bukik, neked is véged van."
Miként viszonyul a hatóság?
Sétát teszünk a tágas cégudvaron, ahol három homlokrakodó emelgeti a tonnás rönköket, és helyezi el a hatalmas szállítókocsikon. Az acélpofák közé került vastag törzsek döndülve zökkennek helyükre, a kocsi belerándul, ahogy a fa a gép szorításából kiszabadul. Arrább gerendák állnak rakásban, fűrészpor és fahulladék összegyűjtve. A fejlesztés döntő szakaszán túl vannak, egy szállítót vásároltak utóbb. Egyik gattert Németországból hozatták, a másikat pályázaton szerezték 40 százalékos állami támogatással.
A riporter megemlíti, lapjának rendőségi rovatában bukkant nemrég olyan hírre, miszerint pénzbírságot róttak volna ki a cégre, mire Rancz István kifakad:
— Betegség lett, hogy minden ellenőrzés a fánál köt ki. Hogy sok gazemberség történt? Merem állítani, itt, Kovászna megyében kevesebb. Ha két lejt emelkedett a deszka ára, az adót is biztosan megemelték egy lejjel. És járnak az ellenőrök. Volt olyan hetünk, hogy kilencféle ellenőrzést tartottak nálunk. Hogy milyen beállítottságúak az ellenőrök? Elmesélek egy esetet: két éve telefonálnak, hogy a pékségbe menjünk le — fenntartunk egy pékséget is Baróton —, mert ott van a munkaügyes. Hát ha ránk bizonyítják, hogy baj van, persze, elismerjük. Megérkezem, és a mérnök se nem köszön, se nem semmi, hanem mindjárt azzal kezdi: Eu trebuie să te amendez! (Meg kell bírságoljalak!) Amikor ezt kimondta, én annyira kezdtem ordítani, hogy a végén neki kellett lecsillapítania. Hát ez a találkozás első szava? Ahelyett, hogy megbeszélnénk, megoldást keresnénk? Sosem felejtem el, biztos, ő sem. Rengeteg ellenőrzésünk van itt is. Az út mellett vagyunk, s mindenki azt hiszi, itt lehet büntetni, mert pénz van. A fiamat megbüntették, hogy rosszul töltötte ki a jegyzéket, s aztán elismerték, hogy mégis mi töltjük ki a legjobban Erdővidéken. Vagy megbírságolják az egyszerű erdőmunkást, mert valahol tévedett egy jelentéktelen kicsi ügyben? Az ellenőrök kilencven százaléka ki sem megy az udvarra, a papírokat bújja, hátha talál valami hibát. Hát papír itt havonta ilyen halommal készül!
Rancz István szóvá tesz még egy gondot arra a kérdésre válaszolva, mint vélekedik az erdőpusztításról. Érdemes odafigyelni:
— Az erdők beültetése nem marad el. Ez régebben is így volt. Mint vadászegyesületi tag, annak idején közmunkára jártam, meg lehet nézni, az akkor ültetett 36 éves fákból már házat lehet építeni. Ami jobban bánt: a medvék tíz hektárokon meghántják a fiatal fenyőfákat, tönkreteszik az erdőt. Állítólag a fenyőmézga emésztésük számára gyógyszer. De nagy fapusztulással jár. Ezzel senki sem foglalkozik, pedig több lett a medve, mint ahány nyúl volt korábban. Márpedig szerintem a fa fontosabb, mint a medve, mert ha fa nincs, medve sem lesz.
