Hogyan taníthatom gyermekeimet a közösségi nevelés ragyogását és tökéletességét jelentő jó modorra, udvariasságra? Sokan úgy látják, hogy ennek a nevelési formának az ideje lejárt, hogy az etikett valamiféle múltbeli, merev szabályrendszer. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is kijelenthetjük, hogy nincs már szükség az emberekkel való tiszteletteljes bánásmódra, mások érzéseinek, érzékenységének és jogainak tiszteletben tartására. Erről a témáról is fontos beszélni a családban.
Minden szülő azt szeretné, hogy gyermekei olyan felnőttekké váljanak, akik magabiztosan teremtenek kapcsolatot és helytállnak az élet bármely területén. Ugyanakkor többen is úgy vélik: a „régimódi” udvariassági szabályok, az, hogy miként üljünk étkezés közben az asztalnál, hogyan fogjunk kezet a másikkal, miként fújjuk ki az orrunkat, nem annyira lényegesek, úgyis megtanuljuk. Vannak sokkal fontosabb dolgok, amelyekkel foglalkozni kell.
Lehetséges.
De ilyen körülmények között a felnövekvő generációk körében kialakulhat egy olyan felfogás, hogy bátran megtehetnek mindent, joguk van hozzá. Felhúzott hangerővel hallgathatják a kedvenc slágereiket, bárkit lesodorhatnak a járdáról, a rágógumit olyan helyre ragaszthatják, hogy csak félve lehet utánuk egy-egy széket megfogni, elfelejtenek köszönni és megköszönni. Rendszeresen késve érkeznek fontos találkozókra, nem tudnak elnézést kérni, nem állnak fel, ha egy hölgy vagy idős férfi jön be a szobába, olyan kifejezéseket használnak, amelyeket jól nevelt fiatalok sohasem használnának. Úgy tűnik, a neveletlenség divattá vált, és sokan szenvednek miatta.
A jó nevelés olyan gondolkodásmód, amelyben mások is főszerepet kapnak. Teljes mértékben szabályozza az emberi kapcsolatokat, amelyek az emberi együttélés alapját adják. Veszélyessé válhat az olyan nevelés, amikor egy fiatalnak ismeretlenek a kifejezések: „kérem szépen, köszönöm, bocsánat, szabad lesz”…
Az udvariasság olyan, mint motorban az olaj: ha hiányzik, a motor kiég. A jó nevelés rokonszenves névjegy és értékes útlevél az egész világon. Egy régi görög bölcsesség szerint, ha valaki tíz személlyel udvarias, akik másokkal is ezt teszik, abban a városban hamarosan mindenki nevetni fog.
A kedvesség, a jó viselkedés, a másokkal való tiszteletteljes bánásmód elsajátításában a legfontosabb tanító a szülői példa. Akkor érjük el, hogy gyermekeink udvariasak legyenek, ha kedvesen, tisztelettel bánunk velük. Úgy sajátítják el a jó modort, hogy közben végig minket figyelnek. Ezen a területen is sajnos a rossz példa a „ragadósabb”. „Édesapám gyakran figyelmeztetett, hogy ne szóljak közbe, amikor még beszél. Ő viszont, amikor testvéremmel a sporthíreket vitatjuk meg, állandóan közbeszól. Természetesen ilyenkor én is felemelem a hangomat” – panaszkodott egy fiú.
Előfordul, hogy a látszat kedvéért a szülők gyermekeiknek kétféle viselkedési formát írnak elő: egy házit és egy nyilvánost. Amikor vendég van a háznál, az asztal mindig rendben van, szép és ízléses a terítés; ilyenkor a szokottnál udvariasabbnak kell lenni, a külső megjelenésre, az öltözetre is adni kell. Kifogástalanul kell a kést és a villát használni, az ételből illedelmesen kérni… Amikor azonban magára marad a család: éljen az igénytelenség és a felfordulás! A gyermekeink elég okosak ahhoz, hogy megértsék: ilyenkor a jó modor nem tiszteletre és meggyőződésre alapuló belső tartalmi vonás, inkább valami édeskés, a vendégek, a külvilág számára kevert cukormáz.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
