Minap hazafelé utaztam hazulról, a magunk fészkéből édesanyámék felé. Útközben bekapcsoltam a rádiót, azt az adót, ahol kevesebb nyelvi vétségre figyelhetek fel, mint a sepsiszentgyörgyi adókat hallgatva – a marosvásárhelyit.
Arról szól a műsor, hogy egymást érik a karácsonyt, az újévet előkészítő vásárok. Jólesik hallani, hogy éltető jó hagyományaink ápolása sem marad el több esetben. A beszélők többnyire helyesen szólnak, de nyelvileg veretes mondandójuknak sajnos csak nagyjából felelnek meg. Miket is mondanak? Hát például ilyeneket: „áldozatot tesznek”, „nagy pozitív csalódás ért”.
Persze előfordul, hogy összezavarodunk, ám ha anyanyelvünkkel a nyilvánosság előtt, rádióban lépünk félre, az súlyosbítja vétkünket, hibánkat, elszólásunkat.
Ráadásul a hallottak felvételről hangzottak el, a beharangozott eseményeket követően. Tehát lett volna idő a vágásra. Talán...
Mert, ugye, áldozatot hozni szoktunk, nem tenni. Bár nagy a tömeg, rosszak az utak, drága a portéka, áldozatot hoznak az ideig-óráig angyallá lévendők szeretteikért, tesznek azért, hogy örüljenek majd annak, ami a karácsonyfa alá kerül.
Bizony kellemetlen és nem kellemes csalódás volt ilyeneket hallani a nekem is szóló adásban. Nem „nemigen tetszett a dolog”, hanem egyáltalán nem, sőt, bizony felháborított, s remélem, más se úgy reagálja ezt le, hogy: „negatíve hatott az egómra”, de inkább úgy, hogy „ejnye-bejnye!”…
Ha lehet, ne okozzuk, de szerezzük az örömet, talán minden magyarul beszélő jobban jár vele, ha nyelvileg is helyesen cselekszik. Amit okozni szoktunk, az baj, az valami rossz, hol kisebb, hol nagyobb.
Zsigmond Győző
