Roderick David Stewart Londonban látta meg a napvilágot, de büszkén emlékezik skót felmenőire. Öt gyermek közül a legfiatalabb, a család rendkívüli módon elkényeztette, kedvenc időtöltése a vasúti terepasztalok készítése és a foci volt. Utóbbiban módfelett tehetségesnek bizonyult, az iskolai csapat kapitányává választották, és már-már profi karrierről is elkezdett álmodozni. A sporttal járó kötöttségeket azonban nehezen viselte, szerette a baráti ivászatokat. Később, már sztárként mesélte el, hogy az italozgatás ihletforrást jelent számára, számtalan dalának ötlete vidám kocsmalátogatások alkalmával fogant meg benne.

A labdakergetés helyett a zenélés felé kacsingatott, ismerte nagy kedvence, a dzsesszénekes Al Jolson minden slágerét, gyűjtötte a lemezeit, majd tizenévesen a rock and roll bűvöletébe esett. Tizenöt évesen otthagyta az iskolát, először a család üzletében újságkihordóként dolgozott, majd egy plakátokat készítő nyomdában, az azonban csak legenda, hogy sírásó is volt. Közben zenélt is, igaz akkor még csak az utcákon, Spanyolországból csavargás miatt ki is utasították. A rock and rollból gyorsan kiábrándult, a soul és a rhythm and blues kerítette vonzásába.

Tizennyolc évesen lett hivatásos zenész, Long John Baldry együttesében énekelt és szájharmonikázott. Ma már nehéz elhinni, hogy kezdetben félénk volt a színpadon, de ezen gyorsan túltette magát. Húszévesen lett az egyik első supergroupként emlegetett Steampacket tagja, 1967-ben az egyik legjobb angol gitáros, Jeff Beck együtteséhez csatlakozott. Két évet töltött itt, majd szólókarriert kezdett, miközben a Faces együttes tagja is volt. Ebben a bandában kötött jó barátságot Ron Wooddal, a Rolling Stones későbbi gitárosával. A Faces sikert sikerre halmozott, de tagjai egyre nehezebben viselték, hogy Rod a saját karrierjét is egyengeti: 1971-es Every Picture Tells a Story című albumáról a Maggie May hatalmas siker volt, az 1973-as Sing It Again Rod című válogatása brit listavezető lett.

A Faces története 1975-ben az énekes kilépésével véget ért, Stewart szólóban folytatta. Abban az évben a poposabb hangvételű Sailing, a következő évben a Tonight Is The Night ért a lista csúcsára, 1978-ban a Do Ya Think I’m Sexy? című dalával Angliában és Amerikában is tarolt. A címben feltett kérdés egyébként szónoki, hiszen az előadó a rocktörténet egyik legnagyobb nőcsábászaként vált híressé. Barátnőit tekintve Rod Stewart csak szőkéket választott, modelleket vagy színésznőket, állítása szerint annak titka, hogy a hetvenöt év meg sem látszik rajta, a szex és a foci. Vőlegényként háromszor vonult oltár elé. Legutóbb 2007-ben a nála huszonhat évvel fiatalabb Penny Lancastert vette el, öt nőtől összesen nyolc gyereke született, a legfiatalabb 2011-ben.

A nyolcvanas években is tovább futott vele a szekér, gyűltek arany- és platinalemezei. Nem pihent a kilencvenes években sem, bár az évtized végén riasztó hírek érkeztek arról, hogy torokdaganata miatt esetleg végleg ott kell hagynia a színpadot. Egy sikeres műtét és néhány hónapos pihenő aztán megnyugtathatta a rajongókat, Rod reszelős hangja semmit sem változott.

Az új évezredben váratlan fordulattal az 1930-as és 1940-es évek slágereihez, Cole Porter, Irving Berlin és George Gershwin szerzeményeihez nyúlt vissza. Így született meg a Great American Songbook-sorozat, amelyet a közönség először tartózkodva fogadott, de a 2004-ben megjelent harmadik albummal – negyedszázad után – ismét Rod Stewart-dal vezette a slágerlistát Amerikában, s az énekest Grammy-díjjal is kitüntették a lemezért. 2006-ban ismét a rockhoz tért vissza, négy évtized nagy sikereit dolgozta fel egy albumban, ami első helyen nyitott a tengerentúl. Az énekes 2013-ban Time címmel adott ki új lemezt, melynek több különlegessége is van: csaknem két évtized után először énekel saját szerzeményű nótákat, és a lemez produceri munkáit is ő végezte. Ezzel a koronggal Stewart 34 év után került újra a brit slágerlista élére. 2015-ben dobta piacra az Another Country című gyűjteményét, majd a Blood Red Roses következett 2018-ban. A lemez Nagy-Britanniában azonnal az első helyre került, és rövidesen aranylemez lett belőle. 2019-ben, zenei karrierjének 50. évfordulóját a You’re In My Heart című albumával koronázta meg, melyen legismertebb dalait a Royal Philharmonic Orchestrával adta elő. A skót énekes többször énekelt hivatalos alkalmakon a brit királynő jelenlétében, 2014-ben a brit Nemzetközösségi Játékok megnyitóján több skót művész társaságában lépett fel.