A róka láthatóan nem fél, s bár az állóképek csak pillanatokat rögzítenek, az állat tartásáról, arról, hogy nem is a támfalhoz lapulva oson, hanem a járda közepén kocog, lerí: otthonosan mozog a városban. Ha figyelmesen nézzük a fényképeket, azt is látni: szemében nincs félelem. A vadászterületén magabiztosan járó-kelő ragadozó látványát örökítette meg a fotós.

Fotó: Dénes Noémi/covasnamedia.ro

Amit nem árulnak el a fényképek: a róka a szájában egy indiai futókacsát visz. Ketten voltak, a belvároshoz nagyon közel egy kertben éldegéltek szabadon, hisz a pingvinkacsának is nevezett állatot azért tartják, mert minden kártevőt összeszed a kertből, ráadásul kedvence a meztelencsiga. Ketten voltak, míg a róka látogatást nem tett abban a kertben. Samu, a gácsér átharapott torokkal maradt a gyepen. Sári, a tojó ebédje lett a rókának. Amely minden bizonnyal Samuért is visszament volna.

Olvasgatom a kommenteket a virtuális térben keringő fotók alatt. Mindenféle reakció előfordul, néhányan a rókának drukkolnak, mások a kacsát sajnálják. Én a Sári gazdáját vigasztalnám, nagyon szívéhez nőttek a bájos kis állatok, a kíváncsiság és a félelem kettőssége határozta meg viselkedésüket, rendkívül szuggesztív módon tudták gazdájuk tudtára adni, hogy éppen éhesek, vagy csak társaságára vágynak. Érdekes azonban, hogy a kommentelők sokkal többet is tudnak. Akad, aki azt írja, a róka (ez vagy egy másik) érdeklődve figyelte, amint babakocsival sétált a katolikus temető mellett. Más azt is tudni véli, hogy kotoréka a Vasile Goldiș utcában lenne. Mondom, van ott mindenféle reakció. Csak egyféle nincs. Az illetékeseké. Bár, őszintén megmondom, nem tudom, ki lenne illetékes rókaügyben. A városvezetés? Az egészségügyi vagy az állategészségügyi igazgatóság? Netán a fogyasztóvédelem? Valamilyen ügynökség, a vadásztársadalom, a katasztrófavédelem?

Nem tudom, de azt igen, hogy nem rendjén való a rókák beköltözése a városba. Hogy feneketlen étvágyukat a kisállattartók kárára elégítik ki, az még hagyján, bár a kár, amit okoznak, nem elhanyagolható. De egyéb veszélyeket is jelenthetnek, számos betegség terjesztői, s ha netán a veszettség felüti fejét köztük, embert, állatot pusztíthatnak el. Akkor aztán lehet keresni a felelőst, felelősöket. Lehet, naiv vagyok, de azért csak megkérdem: nem jobb volna a nagyobb bajt megelőzni? Bár tudom, ebben az országban a megelőzés fogalma ismeretlen, és az utólagos intézkedések is annyit érnek, mint holt lovon a patkó (lásd bukaresti Colectiv-tragédia, temesvári rovarirtás stb.).

Annyit még: az élhető város számomra nem azt jelenti, hogy rókák korzóznak fényes nappal a főtéren. De az is lehet – és ezt mondtam már –, hogy az én értékítéletemmel van a baj.