(…) A magyar fél a hosszas tárgyalások végén egy hadsereg kiállításához járult hozzá. A keleti hadszíntérre küldendő közel 207 ezer fős hadsereg várható alkalmazása, területi és időbeli határai, személyi és anyagi veszteségeinek pótlása a tárgyalások során nem került szóba. (...)

A közhiedelemmel ellentétben nem „felesleges elemekből” tevődött össze a magyar 2. hadsereg állománya, hanem emberanyag szempontjából az ország területét egyenlően terhelték le úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. Ezért a kivonuló sorállomány 20 százaléka volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30–45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20 százaléka nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan kivegyék részüket a hadkötelezettségből. (...) A magyar 2. hadsereg tábornoki kara mellett az ezred- és zászlóaljparancsnokok zöme 45–50 év feletti volt, és becsülettel végigszolgálta az első világháborút. Ebből adódóan sokuk már nem tudta elviselni a harctéri megpróbáltatásokat, s pár hónap után betegen került a hátországba. A század- és szakaszparancsnokok esetében a hivatásos tiszthiány erősen éreztette hatását. (...) A mozgósított hadsereg 7000 főt kitevő tiszti állománynak felét, majd 1942 őszétől már több mint felét a tartalékos tisztek alkották. (…)

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes több ízben is kérte a Heeresgruppe B ígért segítségét, hiszen a magyar 2. hadseregtől délre a románok és az olaszok vonalait már áttörték a szovjetek. 1943. január 2-án érkezett be a magyar–olasz állások érintkezési sávjába a Hans Cramer vezérőrnagy vezette kombinált hadtest, amely a B Hadseregcsoport 700 km-es védelmi szakaszán az egyetlen hadműveleti tartalék volt, s amelynek bevetését csak a Führer engedélyezhette. 1942 őszén a súlyos takarmányhiány miatt, nehogy a hadsereg lóállománya teljesen tönkremenjen, annak nagyobb része a frontvonal mögött 100–150 km-rel hátrébb létesített lóátteleltető állomásokra került. Ez a magyar 2. hadsereg 60 ezres lóállományának közel 80 százalékát érintette. Ezáltal a hadsereg mozgékonysága szinte a nullára csökkent, hiszen megfelelően gépesítve csupán az 1. tábori páncéloshadosztály volt, a tüzérség nagy része, a gyalogság és az egészségügyi alakulat javarészt lovakkal rendelkezett.

A sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonal-szakaszon. (...) Az erős „pergőtüzet” követően Uriv–Sztorozsevoje térségében indult meg a 7. könnyű hadosztály állásai ellen a páncélosokkal támogatott, kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás. A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette: „A tömegben támadó gyalogságnak (…) legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt (…) Mind a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.” A túlerejű támadás felmorzsolta a magyar védelem egy részét, ennek ellenére a többi honvéd alakulat ellenállása nem roppant össze. Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat. A balassagyarmati 23/II. zászlóaljat január 12-én tizenegy harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 16 óra 19 perckor jelentették, hogy: „Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.” A következő nap délelőttjén megindított tizenkettedik tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek. Másnap, január 13-án Jány vezérezredes korlátozott célú ellentámadást indított Uriv tehermentesítésére, de a kegyetlen hideg és az időközben beérkezett szovjet erősítések miatt a kezdeti térnyerés után a magyar-német csapatok elakadtak. A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő gyalogság megkerülte az urivi hídfő északi és déli védőkörletét, és nyugati irányba haladtak tovább. Január 14-én a reggeli órákban Gyevicát teljesen körülvették, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának lőszere elfogyott, ekkor Vécsey Béla alezredes feltűzette a szuronyokat, és elrendelte a kitörést, ugyanígy tettek Sztorozsevojénál az egri 14-esek is.

1943. január 14-én a helyzet tovább súlyosbodott, hiszen Scsucsjénál 45 perces tüzérségi előkészítés vezette be az újabb szovjet támadást. Három hadosztály és kb. 100 harckocsi intézett támadást a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen. A nap folyamán a 12. könnyű had­osztály kisebb-nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül. Tíz óra leforgása alatt elveszítette harcoló állományának 70 százalékát és tüzérségének 100 százalékát! A hőmérő higanyszála lassanként mínusz 46 fok alá süllyedt, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy éjszakára legyen fedél a fejük felett. A III. és IV. hadtest katonái kilátástalan harcot folytattak már január 12-étől, de a VII. hadtest honvédei még állásaikban tartottak ki, végül január 17-én, a kora reggeli órákban megkezdhették a visszavonulást. A III. hadtest szovjet nyomásra elszakadt a magyar zömétől, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt 1943. február 1-jéig, mikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit. A III. hadtest részei harccsoportokba verődve kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s csakúgy, mint a VII. hadtest részei, melyek az olasz és német visszavonulást fedezték, végül beérkeztek 1943. február elején a magyar gyülekezési körzetbe, Kijev környékére. A Don partjáról utoljára a 9. könnyű hadosztály vált le január 24-én.

A harcok alatt a sebesült honvédek többsége elesett. (...) Azokra sem várt jobb sors, akik szovjet hadifogságba estek, mivel a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve nagyobb tömegű hadifogoly élelmezésére, elszállásolására, egészségügyi ellátására. 1943 telén-tavaszán ezért pusztult el oly sok magyar hadifogoly. Azoknak a földi maradványait, akik ottmaradtak az orosz hómezőkön, a helyi lakosság temette el. A bevonuló szovjet katonák a korábban gondosan kialakított magyar hősi temetőket a földdel tették egyenlővé.

A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január–február folyamán kb. 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült és 27–28 ezer hadifogoly, vagyis közel 127–128 ezer fő volt. A nehézfegyverzet teljes egészében elpusztult, az összesített anyagi veszteség közel 70 százalékos volt, amely összegszerűen 367 millió pengőt tett ki. A magyar 2. hadsereg maradványai 1943. április 24. és május 30. között tértek haza Magyarországra.

Babucs Zoltán (Magyarságkutató Intézet)