A legtávolabbi vendég Tasnádról érkezett (Vass Csaba), négyen Brassóból (Ábrahám Jakab, Ábrahám Ibolya, Bartha Árpád és Csutak Levente), hárman Kolozsvárról (Székely Géza, Koncz-Münich Gábor és Judit), ketten-ketten érkeztek  Sepsiszentgyörgyről (Albert Levente és Damokos Csaba), Kovásznáról (Deák M. Ria és Deák Barna) és Kézdivásárhelyről (Sárosi Csaba és Vetró András), egy művész Marosvásárhelyről (Kentelki Gábor). Ami örvendetes, hogy a meghívó, a tábornak otthont adó község nemcsak három művészével (André Csongor, Haszmann Réka Júlia, Lőrincz Tímea), de számos helyi iskolás jövő-reménységgel is képviseltette magát, ami önmagában is a művészet továbbéltetését és annak befogadását próbálja elősegíteni.

És mit mondanak az ott született művek? Korunkban kiegyenlítődési folyamat zajlik a művészetben. Napjaink művészete felismerte vagy kezdi felismerni, hogy az „építésnek”, a valóság megjelenítésének – mert ez a művészet egyik fő fel­adata – éppúgy részét képezik gyökereink, a múlt darabjai, mint ahogy része az új, a korunkat kifejező rend megteremtése.

Itt, a Csernátonban született műveken dominál ez a felismerés vagy jellegzetesség. Vannak olyan munkák is, amelyek teljes vagy majdnem teljes elvonatkoztatással szólalnak meg (André Csongor, Albert Levente, Ábrahám Imola és Deák M. Ria), s olyanok is, melyek „csak látványt” adnak, ez esetben kellemes színharmóniával (Vass Csaba beépített tájakat lejegyző munkái). Ezek is beletartoznak az „összképbe”. Ám a döntő többségre a már említett „a való világ dolgaiból való építkezés” a jellemző. Ezt teszi Sárosi Csaba a Csernátoniak című monotípiáján, ezt Ábrahám Jakab, Koncz-Münich Judit és Koncz-Münich András színben és formai felépítésben erőteljes, egyszerre modern és „kötődő” munkáiban. Székely Géza három munkájából kettő az ő elvont, de szuggesztív erejű „saját teremtett világába” tartozik (Idolok, Életfa), s figyel a szülőföld vonzására az ide gyökerező, emlékeinek adózó Időarculat, ez is „belefér” az összképbe, mint ahogy bele kell férnie a Haszmann Réka nemzeti múltunkat idéző munkájának, Vetró András–Fodor Sándor plakettjének, Bartha Árpád számba vevő, „ez is a mienk” megjelenítéseinek, Csutak Levente egészében a magyar múlt értékeit-nagyjait megelevenítő törekvéseinek is, még akkor is, ha kezd érződni rajtuk egy enyhe modorosság, amelyen természetesen a művésznek túl kell lépnie. Deák Barna az utóbbi időben rá jellemző expresszív látomásosságát hozza. S látomásos Damokos Csaba inkább tragikus kicsengésű, hiperrealista alkotása is.

A megörökítés, megjelenítés mellett van egy másik „küldetése” is a kor művészetének. Kiáltani a világon elhatalmasodó rossz ellen – ehhez is energia szükségeltetik. Itt, ezen a kiállításon egy ilyen munka Sárosi Csaba Fészekelhagyók című monotípiája, amelyen a szétszéledés, a szülőföld feladása ellen kiált, tiltakozik…

Mindent egybevetve: művek születtek az IKA-táborban, amelyek korunk arcának összetettségét jelenítik meg.