Minden faluban, így Uzonban is voltak és vannak fogyatékkal élő, beteg, nyomorék emberek. Ezekkel együtt éltünk, megszoktuk őket, gyermekként sajnáltuk, de felnőttként már más szemszögből figyeltünk rájuk. Ma azt mondják, hogy „mások”...

Gyermekkoromban élt egy öreg a faluban, aki deréktól lefelé béna volt, ő volt mindenki Samu bácsija. Reggel egy négylábú székre hasalt, és úgy vonszolta magát a földön, amíg ki nem ért a kapu elé. Itt zajlott le az ő élete, szerencséjére a Nagyúton lakott, ahol többet látott, hallott. A kapu előtt volt egy pad, ott üldögélt egész nap. Sokan megálltak beszélgetni vele, mindent tudott a faluról, az emberek tisztelték, szerették, senki soha nem bántotta. A család, habár elég nagy létszámú volt, tisztességesen gondozta, ápolta haláláig. Még ma is él Dankó Rózsika néni, aki a férjével, Dankó Lajossal együtt emberségesen gondozta Samu bácsit. És sokan voltak, akik pénzt is adtak neki, mert tudták, mit jelent ez egy tehetetlen embernek...

Uzon két másik közismert embere Szabó Ignác éjjeliőr és Kerekes Miklós bácsi volt, akik a szolgálatot a legnagyobb komolysággal és odaadással végezték. Ignác bácsi is testi fogyatékkal élt, de munkájában, megbízhatóságában senki sem tudott hibát találni. Számára az éjjeli őrség egy tiszteletre méltó munkahely volt, és úgy is illett, hiszen a fizetését a Néptanácstól kapta.

Régen, az 1989 előtti időkben a villanyórák bent, a lakásokban voltak felszerelve, ezért a villanypénzt is otthon gyűjtötték be. Uzonban egy Déneske nevű vénlegény járt házról házra télen-nyáron egyaránt. Ha jól emlékszem, Keresztvárról jött, és érdekes módon mindig kedves mosoly volt az arcán, mintegy ellensúlyozva a családok mogorvaságát, hiszen már szólásmondássá vált, hogy „olyan pofát vágsz, mintha a villanyos jött volna meg!” Fáradhatatlan szolgálatot végzett a harangozó, Tóth Lajos bácsi is, akinek a lánya, Tóth Rózsika szerényen, csendesen és alázattal járta a református családokat, és gyűjtötte az évi egyházadót.

De ki ne emlékezne Postás Anira, Postás Juci nénire, hiszen ők hozták az örömet és a bánatot, a sok-sok levelet, képeslapot, üdvözletet (hiszen akkor még így tartották a kapcsolatot az egymástól távol levők), a nyugdíjakat, újságokat, és tudták a falu örömét-szomorúságát, mert majdnem minden házba vittek valamit. Őket is nagyon szerették és tisztelték, mindig meg is kínálták valamivel (kávéval, teával, süteménnyel), mert fáradságos munkát végeztek. Anika néni még súlyos asztmával is járta a falut, bármilyen idő volt...

Az uzoniak mellett ősz elején, amikor a háziasszonyok az eltevésekkel bajlódnak, sokszor emlékezem arra az öreg oltyánra, Cană bácsira, aki rendelésre hozta a paprikát, paradicsomot, berbécsszarvat (kápiát), padlizsánt stb. Több mint húsz évig járt Uzonba, a Buzsi Ignác bácsi lakásában aludt. Amikor megözvegyült, az uzoni asszonyok már szereltek volna is neki feleséget, de aztán egyszer elmaradt. Talán meghalt, mert sohasem jött már hozzánk. Az öreg szerette nálunk, megtanult egy kissé magyarul, mindig derűs volt, jól érezte magát, mert a nép tisztelte, szerette. Általában hét végén érkezett, s az áruja kifogástalan volt.

S hogy ez a felsorolás teljes legyen, megemlíteném a paprikás bácsit, aki valahonnan Arad vidékéről járt a falunkba, főleg a disznóvágások előtt. Kitűnő édes paprikát árult, áruja minőségi volt még akkor is, amikor már szokás lett téglaporral dúsítani a fűszerpaprikát.

Az emberek általában értékelik azt, aki komolyan veszi a dolgát és ezek, akiket felsoroltam, komolyan vették.

Az emlékeink hozzánk tartoznak. Kizárólag a mieink lehetnek, ellentétben a legtöbb dologgal az életben, amelyeket más is birtokolhat. Hogy hol van a múltunk? A fejünkben. Máshol nincs többé. Történetünket ilyen apró alkotóelemekből rakosgatjuk össze, mindabból, ami megtörtént. Megható igyekezetünkkel, hogy ellenálljunk az idő múlásának, a nap minden órájában gyűjtögetjük és felidézzük emlékeinket. Ezek a csillogó emlékdarabkák torzulhatnak, kophatnak, ám legfontosabb jellemzőjük, érzelmi töltetük örökre megmarad.

Ambrusné Imreh Anna,
Uzon