Löbi egy rokoni látogatás során került hozzánk, faluról városra. Szép, szürkésfehéres, nagy fajliba volt, tömött, húsos. Igazából egy ízletes húslevesbe szánták, és ő, mint egy ,,buta liba", még hitt is talán e dicső küldetésben.
Hamar rájöttünk azonban, hogy merő álnokság a libákat butának nevezni, mert Löbi hamar feltalálta magát új környezetében. Úgy száguldozott az udvaron, mint a szélvész, és hangos gágogással adta tudtunkra, ha vendég érkezett.
Közeledtünkre óvatosan odatipegett, oldalt fordította a fejét, hogy a szemünkbe nézhessen, és gügyörészett. Később az ölünkbe fészkelte magát — ekkor már többkilós kifejlett példány volt —, és tartotta a nyakát, hogy simogassuk.
Így töltötte be egy személyben a kutya és a macska szerepét, amikor mégiscsak — hússzűke miatt — előirányozták a levágását.
Nem tudjuk, hogy mi fordult meg a liba fejében, csak azt láttuk, hogy kezdte kupacba hordani az udvaron levő köveket. Városi gyerekek lévén, nem értettük a dolgot, amíg egy szép napon meg nem lepett egy hatalmas tojással.
Ismét kegyelmet kapott, és élt is az alkalommal: tizenöt tojással ajándékozott meg minket.
Nagy úr a kényszer, így mielőtt végleg kiöregedett volna, mégiscsak levágásra került.
Aznap késve és sírva mentünk iskolába, s bár már nagyok voltunk, alig faltunk néhányat az ízletes ételből.
Sokáig őriztem egy bokrétát a tollaiból, és ha előítéletekbe ütközöm, mindig Löbi jut az eszembe, a ,,buta falusi liba".
