László Zsuzsa eredetileg Marosvásárhelyen készítette és mutatta be az Édith Piaf életéről szóló, Verébszárnyon című egyéni előadását 2010-ben Kövesdy István rendező, Liviu Matei mozgásművész, valamint Zénó Apostolache és Zonda Attila zenészek közreműködésével, a Fapadosban most előadott produkció azonban több szempontból is különbözik attól. Ebben az előadásban nincs táncos a színpadon, gitárt sem használnak a zenészek, Várhelyi Attila szintetizátorral, Zakariás Zalán pedig – aki rendezőként is közreműködött a produkció felújításában – nagybőgővel kíséri az énekeket.

Nem könnyű Édith Piaf-dalokat élőben előadni, láttunk már önjelölt énekeseket, akiknek ez nem sikerült, ezért reményekkel telve bár, de kissé szkeptikusan vártuk az első Fapados-bemutatót. És ha mégsem koncertre számíthatunk, akkor mire? Hogyan lehet megjeleníteni egy olyan személyiséget, aki egyszeri és megismételhetetlen, akinek az élete tele volt titkokkal...?

Aztán nyílik az ajtó, és megjelenik három fekete ruhába öltözött, keménykalapos alak. Elöl a zenészek érkeznek, majd a színésznő és énekesnő, László Zsuzsa. Rövid francia köszöntőszöveg után felcsendül az első dal, magyarul, amitől kissé zavarban vagyunk, de nem sokáig gondolkodhatunk ezen. A színésznő jól énekel, és meglepően nyugodt, könnyed, természetes a színpadon. Pedig rég nem tagja már a marosvásárhelyi társulatnak, és amióta Sepsiszentgyörgyön él, ritkán játszik. A dal végén mesélni kezd, és azonnal szétoszlatja a fenntartásainkat. Nem Piafként, hanem Piafról mesél. És magáról. Egy kövecskét mutat, amelyet az énekesnő sírjáról hozott, ide is adja, hogy megnézzük, beavat a rajongásába. És mintha valóban átadná nekünk a saját érzéseit, elkezdünk érdeklődni Édith Piaf iránt. Pedig László Zsuzsa is jelen van, sétál az italozó nézők között, a párbeszédes jelenetekben utánozza is a sanzonénekesnőt, mégis csak mesél róla. Ilyen lehetett, így élhetett a huszadik század egyik legkülönlegesebb egyénisége a fény és árnyék, nyomor és világhír között. Az indulatok néha harsánnyá, máskor elmélázóvá, magába fordulóvá teszik a színésznőt, de egy pillanatig sem próbálja elhitetni a nézőkkel, hogy ő Édith Piaf. Jól teszi.

Nagyszerű a szöveg, mely ugyancsak László Zsuzsát és alkotótársait dicséri. A dátumok miatt kissé dokumentumszínház jellegű, de időnként átlép a mesébe, legendába. Ennél teljesebben nem is lehetne bemutatni az egykori művésznő életét, aki nem biztos, hogy az utca kövén látta meg a napvilágot, de egyértelműen az alkohol és a morfium rabságában hunyt el. Humoros és egyben szívfacsaró is volt, amit láttunk, hallottunk, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem volt benne sok játék és sok zene sem, de ami volt, őszinte volt. Az előadó pontosan, tisztán szólaltatta meg a közismert dallamokat, de mintha nem ez lett volna a valódi célja, hanem hogy megtalálja, felfedje a dalok mögötti titkokat. Néha varázslatos mélységek tárultak fel, mi pedig tátott szájjal és lélekkel zuhantunk bele a múlt századi francia kávéházak, kabarék mámorába. Apró gesztusok által néha a zenészek is bekapcsolódtak a játékba, egyes szövegrészek nagyszerűen rímeltek az adott helyzetre, a játéktér meglepően jelen idejűvé tette az előadást. Zakariás Zalán rendező meglepett bőgőjátékával, s ezt csak fokozta azzal, hogy közben kézzel-lábbal fény- és hangtechnikus is volt egy személyben.

Nem véletlenül nagy az érdeklődés a produkció iránt. Rászolgáltak erre az alkotók, mindenekelőtt László Zsuzsa, akinek előadás közben több egykori vásárhelyi szerepét is felidézhettük, titokban arra gondolva: jó lenne, ha nemcsak írásait olvashatnánk rendszeresen a Háromszékben, hanem őt magát is gyakrabban láthatnánk színpadon.