Próbálom úgy rendszerezni a dolgokat, hogy minden időben elkészülhessen. Talán azért volt ez a jó érzés, mert kialudtam magam, és nem volt semmi elmaradásom, valahogy minden a helyére került. Miután elszállítottam a családot munkába, óvodába, olvastam egy kicsit, aztán szellőztettem, rendezgettem a lakásban, közben internetről hallgattam egy előadást. Aztán fát hasogattam és begyújtottam. Jó érzés volt vágni a fejszével, megmozgatni az izmaimat, de csak lazán, kényelmesen, nyugodtan. Teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, nem fájt a derekam, és a hajolás sem esett rosszul. Mintha egy kis hálát is éreztem volna ezért a kellemes és kényelmes életért, hogy ilyen szépen halad minden a maga útján. A reggeli előkészítése közben eldöntöttem, hogy megpróbálom megőrizni magamban ezt a harmóniát, ezután megelőzöm a problémákat, és egy kicsit előre dolgozom, hogy soha ne késsek el, így mindig bölcs nyugalommal szemlélhetem a világot. Igen, ez a fajta szemlélődés hiányzik manapság: ha az ember százhússzal száguld, észre sem veszi, hogy mennyi lehetősége volna örülni, játszani, élvezni az életet. Tudom, hogy nem lehetetlen, ismerek olyanokat, akiknek ez sikerül, akiknek minden új kihívás olyan tökéletesen épül bele az életükbe, mint ahogy a puzzle darabkái beleolvadnak a nagy egészbe. És érzem, hogy én is meg fogom találni az egyensúlyt, már ma vidámabban, mosolygósabban fogok részt venni a gyűlésen.

Eldöntöm, hogy zöld teát iszom, és a legnagyobb pohárral, mert rengeteg jót olvastam róla a napokban. Rövid gondolkodás után cukrot is teszek bele. Ha már ilyen szép, kerek ez a nap, legyen édes is. Háromnegyedhez közelít az idő, de talán még belefér egy szendvics a teával. Nyomkodom a műanyag hurkát, s ahogy kihúznám belőle a pástétomot, leszakad a széle, meglódul a kezem, s billen a pohár... Nem hiszem el. A cukros tea legnagyobb része a falra ömlik, a többi az asztalra és rám. Tele van teával a cukortartó, az ikrás doboz, a zakuszkás üveg fedele. Locsogó tea az abrosz, a mellettem levő szék párnája, a papucsom is megtelt. A nadrágom, a zoknim csupa ragacs, az asztal sarkáról csorog lefelé... Felnézek az órára, háromnegyed. Indulnom kellene, de nem hagyhatom így a konyhát. Felugrok, rohanok a fürdőbe, keresem a rongyokat, vizet engedek egy tálba, sajnos, nincs is egészen forró víz. Próbálom letörülni a fontosabbakat, előbb az asztalt, de arról le kell pakolni mindent, amibe beleömlött a tea. Az abroszt meg a székpárnát bedobom a fürdőkádba, aztán törlöm a falat, de hiába, mert már magába szívta a forró teát. Miért? Egy pillanatra bevillan, hogy pár nappal ezelőtt mennyire haragudtam a feleségemre, pedig ő csak egy kis kávét öntött rá egy saját könyvünkre. Csekélység. Egyre ragacsosabb a padló a konyha és a fürdő között, mert ugye mindent széthordtam, de ezt már nincs időm feltakarítani. Hét perc múlva kezdődik a gyűlés, ami azt jelenti, hogy el is fogok késni. Ledobom a ragacsos papucsot, gyorsan más nadrágot veszek, rohanok, s taposom a gázpedált. Szeretnék ordítani torkom szakadtából. Egy sor autó van előttem, lassítok, de érzem, hogy majd szétrobbanok a dühtől. Vajon mennyi lehet most a vérnyomásom?

Elkések, de még nem kezdték el. Leülök egy székre, és annyira témán kívül vagyok, mintha egy másik világból érkeztem volna. Próbálom összeszedni magam, s egy pillanatra felrémlik, hogy milyennek képzeltem ezt a gyűlést, a mai napot. Milyen rég is volt, amikor frissen, kipihenten, kíváncsian figyeltem a világot... Délután majd rendbe rakom a lakást, gondoltam magamban, s próbáltam megnyugodni. Szép az élet, szép az élet, szép az élet! Nem tökéletlen, nem banális, nem boldogtalan! Így győzködtem magam, de egész nap fáradt és kedvetlen voltam.