– Fel tudja idézni, mivel fogta meg annak idején a népi kultúra világa?
– Gyermekként az érdekessége ragadott meg. Volt otthon egy könyvünk, Bartucz Lajosnak A magyar a nép című alkotása, azt nézegettem, mert nem csak a képek voltak érdekesek benne. Akkor még azt szűrtem le leginkább, hogy az olvasottakhoz kevésbé hasonlított mindaz, amit a környezetemben tapasztalhattam. A középiskolás osztályfőnökünk, Kónya Ádám is sokat vitt bennünket, fatornyokat néztünk meg, mesélt, tanított. Én ugyan nem emlékszem rá, de állítása szerint készítettem akkoriban egy dolgozatot is a székely kapukról. És hát sógornőm, Olosz Ella csángóföldi varrottasai is sok mindent felébresztettek bennem

– Néprajz szakos oktatás nem lévén abban az időben, érettségi után merre tervezte irányítani az életét?
– Már ötödikes-hatodikosként bölcsészetre készültem, és amikor rákérdeztek, azon szomorkodtam, hogy a testvérem is oda jár, Jóska bátyám ugyanis akkor már egyetemista volt. De valamiféle készülődésre utalhat az is, hogy egy alkalommal hazaérkezve az iskolából bejelentettem, egyszer majd a múzeumban fogok dolgozni. Mire Laci bátyám azt kérdezte: múzeum­egér akarsz lenni? Végül magyar szakon végeztem, egy évet dolgoztam is tanárként Csíkcsicsóban. Részben azért csak annyit, mert mindenképpen szerettem volna hazakerülni. De akkor már néprajzoskodni is kezdtem, magyarországi ismerőseim gyűjtöttek adatokat a Magyar Néprajzi Atlasz számára, nekem is hagytak kérdőíveket. A múzeum akkori igazgatója, Székely Zoltán épp akkoriban ásatott Kézdiszentkereszt környékén, hallotta a falusiaktól, hogy járt itt egy „kisasszony” kérdezősködni, érdeklődött felőlem Kónya Ádámnál is, és hazahívott dolgozni a múzeumba.

– Mit kereshetett egy bölcsész egy múzeumban?
– Etnográfusnak alkalmaztak, de semmit sem tudtam a szakmáról. Hogy mennyire nem, arról egy másik emlék: egyszer éppen Kálnokon kérdőívezve feltettem az előírt kérdést, hogy használtak-e kölyűt. Mit, lelkem?, kérdezett vissza, nekem meg fogalmam sem volt róla, hogyan magyarázzam meg, mi is az a kalapácsokkal felszerelt, lábbal hajtott törőkészülék, amelyet a magvak, különböző termények összezúzására használtak. A múzeumban is sokat ügyetlenkedtem kezdetben. Körülölelt viszont egy szervezeti forma, amely továbbképző rendszert is működtetett, így aztán én is bekerültem egy ilyen hároméves ciklusba előadásokkal, terepgyakorlattal, vizsgával. Román vidékekre jártunk, de hasznos időszak volt.

– Ilyen körülmények között kevés ideje lehetett kezdetben a Székely Nemzeti Múzeum hatalmas etnográfiai gyűjteményére…
– Bizony rendezni, kezelni kellett volna, érkezésemkor ugyanis éppen nem volt gazdája a gyűjteménynek. Sőt, erre soha nem volt szakmuzeológus, miközben a gyűjtemény folyamatosan bővült, leltározták, lerakták, de többre nem nagyon jutott szaktudás és energia. Amikor 1968 októberében megérkeztem, kezdtem olvasgatni, rajzolgatni, mire jött Székely Zoltán: nem azt kell csinálnom, mondta, és odaültetett régészeti cserepeket mosogatni. Az arra járó takarítónő azzal biztatott, hogy mossa csak, lelkem, mossa, tavaly mi mostuk azokat. A kollégák aztán lassan megtanították, hogyan kell kezelni a főnököt.

– Hogyan kanyarodott az út ebből a képzetlenségből a budapesti doktori disszertáció felé?
– Azon a bizonyos román állami képzésen találkoztam egy kolléganővel, aki a Szovjetunióban doktorált. Elmeséltem itthon a dolgot, s rögtön hozzátettem, milyen jó lenne, ha én Budapesten doktorálhatnék. Sőt, akkortájt egy reggel édesanyám – aki minden reggel forradalmi ötletekkel kezdte a napot – azzal ébresztett, hogy elhatározta: én Budapesten fogok doktorálni. Levelezni kezdett az ügyben, intézkedni, és nem könnyen, de sikerült összeszedni a szükséges iratokat. A legnehezebb dolgom a budapesti befogadó nyilatkozattal volt, kezdetben ugyanis azt mondták, egy ilyen dokumentum kibocsátása durva beavatkozás lenne Románia belügyeibe. Nem volt mit tennem, belenyugodtam. De volt egy megbízatásom, egy itthoni múzeumi kolléganő küldött csomagot Balassa Iván etnográfus-történésznek, akit még az 1940–44-es periódusban ismert meg. Hazaindulás előtt elmentem hozzá – a Mezőgazdasági Múzeum igazgatója volt akkor –, kifaggatott, mi járatban vagyok Budapesten, s miután elmeséltem a visszautasítottságomat, azonnal a telefonhoz nyúlt. A fülem hallatára zajlott: te Loránd (Benkő Loránd, az ELTE rektorhelyettese – a szerk.), itt van ez a leányka Sepsiszentgyörgyről, valamit csináljatok az ügyben, csak nem utasítod el, ha nálunk akar doktorálni. Másnapra visszarendeltek, a titkárnő fogadott, miszerint a rektorhelyettes úrnak el kellett mennie, de itt hagyott egy általa aláírt papírt, kérem, diktálja, mi szerepeljen az iratban.

– Milyen témát választott a doktori dolgozatához?
– Az esztelneki gyermekvilágot. Az előzményekhez tartozik, hogy a múzeumhoz kerülésemkor a Jóbarát című lapban iskolásoknak szánt pályázatokat hirdettek. Az egyik a Síppal, dobbal elnevezésű, népi játékkultúra témában meghirdetett pályázat volt, amelyre négyezer levél, kétezer tárgyi játék érkezett. Ezeket én fogadtam, leltároztam, katalogizáltam, kiállításokat szerveztem belőlük. Ide érkezett egy esztelneki kislány pályamunkája, nagyon megtetszett, el is kezdtem behatóbban foglalkozni a témával. Sokat jártam utána, holott azokban az időkben egész napos túra volt az Esztelnekre való oda-vissza utazás. Egy közösség életébe ágyazva tanulmányoztam a gyermekjátékokat, mondhatni, egyetlen közösség életéből szűrve le általános érvényű megállapításokat.

– Megfogható, hogy miért éppen Esztelnek „szülte” ezt a témafelvetést?
– Esztelnek nem volt különleges hely, akkoriban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján többnyire még mindenütt élt ugyanaz a népihez közelítő életforma. Inkább csak egy ügyes gyermek emelte ki a többi közül a falut abban a versenyben, amelyet amúgy a ma elismert néprajzkutató, Keszeg Vilmos nyert a Mezőségről szóló, testvérével közösen írt dolgozatával.

– Hogyan fogadta itthon a szakma a tudományos fokozatát Budapesten „beszerző” néprajzkutatót?
– Írásaim megjelentek az Aluta című folyóiratban, tudtak rólam, de engem akkoriban inkább Budapesten ismertek. Nem álszerénységből mondom, de messze túlértékeltek ahhoz képest, aki igazából voltam. Itthon az volt a doktori oklevél legnagyobb hozadéka, hogy az igazgató többé nem mondhatta, hogy szakképesítetlen vagyok. A szakma kolozsvári nagyjai közül akkoriban még csak Kós Károlyt és Faragó Józsefet ismertem, főleg az előbbivel konzultáltam. Érdekes módon Kós Károly elsősorban levélben volt nagyon összeszedett, ha személyesen látogattam meg, inkább csak jókat beszélgettünk. Nagyon sokat segített, rengeteget köszönhetek neki.

– Voltak még akkoriban, a hetvenes években felgyűjthető morzsák a népi kultúra világából?
– Sok tekintetben élő volt még az a világ, a gyerekjátékok azonban már nem zajlottak a nyilvános tereken. Inkább meséltek róluk idősek és gyermekek egyaránt, játékot többnyire csak akkor láttunk, ha a fényképész kedvéért belevágtak. Ezt akár hiányosságomul is felróhatom, de a körülmények nem nagyon tettek lehetővé többet. Akkoriban a világ változását, a polgárosodás árnyoldalait is csak az öregek morgolódása jelezte, nem is vettük túl komolyan. Pedig ők akkor érzékelték a természetes életforma teljes és visszafordíthatatlan átalakulását. Ma már én is képes vagyok átélni, mennyire messze van a mi gyermekkorunk a mai gyermekek világától.

– A kommunista satu fokozódó szorítása milyen mértékben gátolta a munkáját? Vagy a „múzeumi egerek” szabadon szaladgálhattak?
– Mi sem úszhattuk meg. Betiltottak, leszedettek kiállításokat, arra hivatkozva, hogy nincs minden kiírva románul, nagy botrányt is keltettek Szentgyörgyön. Néhai férjemmel, Demény István Pállal közösen a Megyei Tükörben jelentettünk meg egy népi tárgyakat bemutató sorozatot, amely akkor „fagyott le”, amikor megtiltották a magyar helységnevek feltüntetését. Akkor jeleztem, hogy ezt én így már nem vagyok hajlandó folytatni. Kirúgással is fenyegettek, csúnya idők voltak azok.

– Hogyan kezeli a szakmai kitüntetéseket? Annyi lenne a „titok”, hogy meg kell hozzá öregedni?
– Talán egyetlen kitüntetéssel, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével voltam úgy, hogy ez igaz, ez jár nekem. Az is azt követően, hogy meghallottam a díj odaítélésének indoklását, hiszen én valóban hittel és odaadással éltem és dolgoztam a magyar kultúráért. Persze, az önmagában is jólesik, ha akadnak olyanok, akik értékelik a munkámat, és ezért kitüntetésre terjesztenek elő. És nyilván a legutóbbi, a Kriza János Néprajzi Társaságtól kapott életműdíj is különösen kedves, amelynek laudáció­jában Tánczos Vilmos kollégám a magam számára is összefoglalta mindazt, amit vallottam a szakmai életemben. Azért is fontos, mert ő beszélt elsőként nyilvánosan a népi kultúra szimbólumrendszeréről, és ezzel felbátorított, hiszen engem is elsősorban a jelentésrétegek érdekelnek, hogyan, miként illeszkednek be ezek a népi kultúrába. A Nyiss kaput, új bíró! című legutóbbi könyvem is egyfajta mélyfúrás annak felfedésére, mi minden rejtőzik egy-egy népi játékban. Mindez, a képes gondolkodásmód ugyanis benne van az emberben, a gyermek azonban jobban ki tudja, ki meri fejezni.

GAZDA KLÁRA
Muzeológus, néprajzkutató, egyetemi oktató, Gazda László helytörténész és Gazda József szociográfus húga, a háromszéki Zalánban született 1944. szeptember 4-én. A sepsiszentgyörgyi 2-es számú Líceumban érettségizett 1962-ben, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. Doktori fokozatot 1976-ban szerzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Egy tanéven át általános iskolai tanár volt Csíkcsicsóban, 1968–1991 között néprajzos muzeológus a Székely Nemzeti Múzeumban. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és kultúra tanszékének egyetemi adjunktusaként vonult nyugdíjba 1998-ban. Kutatási témái: a népviselet szemiotikája, motívumok a népi díszítőművészetben, a magyar népi kultúra szimbolikus kifejezésformái, a népi díszítménykincs formai és terminológiai sajátosságai, a népi rítusok szimbolikus tárgyhasználata, valamint a gyermekjátékok és gyermekfolklór motívumkincse felől megközelítve. Legfontosabb publikációk: A székely népviselet (Akadémiai Kiadó, Budapest), Székelyek ünneplőben. Színek és formák a székelyföldi népviseletben (Planétás), Gyermekvilág Esztelneken (Ős-Kép kiadó, Budapest), Nyiss kaput, új bíró! Népi játékok szimbolikus üzenete (Kriza János Néprajzi Társaság, 2017), tanulmányok. Díjak, kitüntetések: a Kovászna Megyei Művelődési Felügyelőség A Kultúra Szabadságáért Díja (1991), a Kiss Áron Magyar Játéktársaság díja (1996), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Bányai János-díja (2003), a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2019), a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíja (2019).