Sütő Andrásnak

Istenem, az a sok elmulasztott út
Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám

rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény
járna előttem várostól városig
s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok
erdőben kallódó cipői jönnének velem
tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,
jól belehúzva egy csillag homlokába,
sötétbe borítana előttem országokat.
Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos
gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?
Fogam közt szikrázó aranypénzzel
az elrabolt temetőket kutatnám föl
s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva
a fejszével levágott fejekről; ha már az élők
szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták
csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó
és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a
kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói
meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út
számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt
ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő,
mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?