Nyolcévi távollét után azzal a reménnyel jöttem haza, hogy egy s más megváltozott a szülővárosomban. Például az emberek rájöttek arra, hogy köszönni jó, sőt, az elemi viselkedési szabályokhoz tartozik; és hogy ruhát vásárolni már nem jelent különösebb gondot.
Ilyen várakozással sétáltam be a Sugás Áruházba farmernadrágért. Beléptem az első, utamba kerülő részlegre, hangosan köszöntem, de senki sem fogadta. Odasétáltam a nadrágokhoz, felpróbáltam egypárat, de mintha üvegből lettem volna, észre sem vette az eladó a jelenlétem. Nem találtam megfelelő méretet, köszöntem és távoztam. Válaszra sem méltattak.
Beléptem egy másik üzletbe is, köszöntem, észre sem vettek. Ránéztem a farmernadrágokra: vagy fogpiszkáló vékonyságú lányokra tervezték ezeket, vagy olyanok voltak, mint egy krumpliszsák. Távoztam innen is.
Mindezek után még egy jó pár üzletet végiglátogattam, de sehol nem köszöntek, és hiába kértem segítséget, fontosabb volt a magánéleti gondok megbeszélése a kolléganővel.
Ilyen kalandos szombat délelőtt után csak azt szeretném tudni:
* miért nem kapunk választ a köszönésre?
* miért nézik levegőnek a lehetséges vásárlót, nem ebből él az üzlet?
* miért nem lehet ruhaneműt kapni olyan lányok, hölgyek számára is, akik nem 90—60—90-es méretekkel rendelkeznek?
Nagy Csilla
