Valószínűleg egyik legősibb, bár ritkán, de ma is előforduló felhasználása a bükkfataplónak a tűzcsiholás. Például Korondon ezt napjainkban is megteszik, sőt, ún. tűzkiütő felszerelést is készítenek.
Legtöbbször – s talán legtovább – a pásztoremberek tették alkalmassá a bükkfataplót (és más taplót is) arra, hogy a kova (békasó) meg acél segítségével kiütött szikrától hamar meggyúljon és soká égjen. Egy sepsikőröspataki juhászt idézek: Bikkfának cipóforma kitornyosodása ez. Teteje kérges, kemény, barna. A fődbe likat ástam, bele a toplót, bő hammat reá. Ott ült, vizet töltöttünk rea, s úgy egy hét múlva, tudtuk, kilúgozódott, akko kivettük, szárítottuk egy deszkán, a napon. Megkopoltuk, amiko megszáradt, olyan lett, mint a vatta a toplórész rajta. Vót kova, acél... Csípett egy keveset a toplóból az ember, rátette a kőre, a kovára, acélla megüttük, meggyúlt a topló. Ezelőtt a szivarat avva gyújtották. Az oláhoknak azé a nagy dészíj (bőröv), ott nem ázik, amit oda betettek. (D. J.)
Az is jelzi, hogy a falusi ember nagy gondot fordított taplójára, hogy az illatosítására szintén gondolt. Például somkóró virágját használták erre. A tapló, amely tűzgyújtásra vagy más célra szolgált, a 19. század elején kelendő áru volt a Székelyföldön is.
Ifjabb Szabó T. Attila hívta fel a figyelmünket, hogy az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első négy kötetének E-kivonatában a világhálón egyetlen 18. századi, 1745-ből származó adat található a taplóra – mint bizonyítékot (corpus delicti) említik egy erdőgyújtogatási ügyben elvágatás címszó alatt: minekutánna a sententia execu(ti)oba ment, és orra el vágattatott, kertek alatt és ganéj dombok mellett lappangott, és hogy addig el nem mégyen a Városról, mig órra elvágatásáért boszút nem áll, sok helyeken fenyegetődzótt mellj fenyegetődzésére ujabban incaptivaltatvan feles tapló is találtatott nála, az honnat bizonjoson concludalom, hogj órra el vágatását égetéssel gyujtogatassal kivánta még boszszullani... meg kivánom hogy érdeme szerint bűntetődgyék.
Ez szerepel a Szótörténeti Tár 12. kötetében a tapló címszó alatt is, de itt az első adat 1581-ből már a „füstölgő tapló”-ról mint jelképről példabeszédként szól. 1648-ból ismét mint gyújtogatási eszközt idézi a „kovát, taplót”, majd egy 1667-es fogarasi adat a termék kereskedelmi értékét jelzi, amikor leltári összeírásban rögzíti, hogy minden bizonnyal ágyúkhoz „szakálas sárkányába/n/ való tapló/t/ egy tonnával...” Ehhez társul ugyancsak Fogarasból egy másik, 1665-ben ágyúkról, tarackokról készült felsorolásban a taplóvas is.
Zsigmond Győző
