A ház sötét, az ajtó zárva. A seriff dörömböl az ajtón. Semmi. Újra dörömböl olyan erősen, hogy odabent képek zuhannak le a falról.
Végül az ember ajtót nyit, és így szól:
– Isten szerelmére, ne csapjanak ekkora lármát, nagyon beteg a kicsink!
– Azért jöttünk, mert elloptál ettől az embertől egy malacot – szólt a seriff.
– Semmiféle malacot nem loptam, nincs is malacom – feleli az ember –, és ne is beszéljenek nekem itt semmiféle malacról, míg a kisbabánkat elviszi a himlő.
Amikor a panaszos a himlő szót meghallotta, azonnal kereket oldott, mert félt, hogy el találja kapni.
– Engem nem ijesztesz meg a himlővel – mondta a seriff –, mert először is volt már himlőm, másodszor pedig az a kötelességem, hogy földerítsem a tényállást.
A seriff átkutatta az egész házat, az udvart, de a malacot nem találta.
Amikor végzett, így szólt:
– Hadd lássam csak a kisbabát, vajon valóban himlője van-e?
– Szimatolhat a malac után, amennyit csak akar – felelte az ember, és védelmezőleg a bölcsőben fekvő kisbaba elé állt –, de ezt a beteg ártatlanságot zaklatni nincs semmi joga. Föl ne hajtsa a bölcsőtakarót, mert az éjszakai levegő azonnal megölné a kicsit. A seriff törődjön az útonállókkal, ne kergesse halálba ártatlan polgárok gyerekeit.
A zajra, úgy látszik, felriadt a kicsi, mert neszezés, majd sírás hallatszott a takaró alól. Így valahogy:
– Uiii! Uiii!
A seriff hirtelen a bölcsőhöz ugrott, lerántotta a takarót, és lám, ott feküdt a malac a bölcsőben!
Nem, nem, nem volt az kisbaba egyáltalán! De mikor a seriff visszafordult, hogy az embert letartóztassa, az már nem volt sehol. Kisurrant az ajtón, nyakába szedte a lábát, és rohant, rohant lélekszakadva a sötét éjszakában.
A seriff ezután visszavitte a malacot jogos tulajdonosának.
Ezzel vége a mesének.