Az állatalakoskodások közül leginkább a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás volt elterjedve. Székelyföld tekintélyes részén a farsangban fontos szerepet kapnak mások (vagy egyebek) közt menyasszonyok, vőlegények, táncosok, muzsikások, medvetáncoltatók, pencelasszonyok (másképp mondva: cempelasszonyok), jósasszonyok. Az Új Magyar Tájszótár szerint a pencelasszony az, aki a kelengyeszállításkor felügyel, itt jegyzik a pencelcsinálás kifejezést, és ez a szótár azt tartja valószínűnek, hogy a pencel vagyis a derékig érő kabát készítéséről van szó. Eszerint feltételezhető, hogy a pencel szó valószínűleg a spencel/spencer forma népies, tájnyelvi változata (vesd össze: katulya – skatulya, tampedli – stampedli , telázsi – stelázsi stb.). A cempel szó eredete sincs kellőképpen tisztázva.

A történelmi Magyarországon a farsangolás éppúgy divat volt a királyi udvarokban, mint a legkisebb, legeldugottabb falvakban. A németből az 1300-as évek közepe táján hozzánk került farsang szónak „húshagyókedd” a jelentése. Köztudott, hogy van olyan farsangi táncmulatság is, ahova mindenki viszi magával az ételt, italt. Az ilyen mulatságot nevezzük kosaras bálnak vagy batyubálnak/batyus bálnak. Melyik a helyes a két kifejezés közül? – többször is elhangzik mifelénk farsang idején.

Mindkét kifejezés helyes önmagában, csupán használati körükben van eltérés. A batyubál forma ismert az irodalmi és köznyelvben, a kosaras bál viszont csak nyelvjárási szinten él, és épp a székely nyelvjárásban. A batyunak régen volt „tarisznya, lepedőféle ruha” jelentése is, és főként falun abba csomagolva, abba kötve vitte mindenki magával az ételt, italt a mulatságba. Téves az az olykor hallható vélekedés, hogy magyar embernek nem volt batyuja. Ennek ellentmond nemcsak a nyelvészeti szakirodalom, hanem például a népdal is: Batyut kötött a hátára, úgy ballagott a vásárba (…). A batyubál kifejezés általában minden egynyelvű szótárunkban megtalálható, a kosaras bál viszont csak az Új Magyar Tájszótárban, s ez a becses munka a kosaras bál címszó alatt az adatgyűjtés helyéül Csíkszenttamást tünteti fel. Ha  családi, baráti körben vagy ismerősök közt van szükségünk a bálféle megnevezésére, helybeliek szóhasználatával gazdagíthatjuk szókincsünket.

A farsang nyelvészeti és néprajzi irodalmában gyakran találkozhatunk a farsangi fánk kifejezéssel is. A gömbölyűre formált, serpenyőben kisült kelt tészta neve nálunk: pánkó. A fánk is, a pánkó is erdélyi szász eredetű szó. A pánkó a pfankuchen, pankox, pankoh formákból származik, a fánk pedig a fankox, fankoch elődökből vezethető le. A köznyelvbe csak a fánk került be, a pánkó nyelvjárási szinten maradt. Használják még Székelyföldön kívül a Dunántúlon is, ott néhány településen a bukovinai székelyek terjesztették el. Van még más nyelvjárási neve is a fánknak: például Baranya néhány községében huppancs, Borsodban és a Bodrogközben krepli, a Felvidék egy-egy helyén siska, a palócoknál pedig pampuska. Mikszáth Kálmán műveiben elég gyakran előfordul a pampuska mint saját nyelvjárásának szava. Például: „(…)húzatta fülébe azokat a legkeserűbb nótákat, amik a bánatot úgy fölpuffasztják, mint az élesztő a pampuskát.” (Fekete város) Vagy: „Cseresznyétől maszatos pofácskái kidagadtak, mint két pampuska.” Mi úgy mondanánk: mint két pánkó. Az irodalmi műveken kívül a pánkóra sok példamondat található az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban is. Például (mai helyesírással): Balog Mártonné pánkót adat néki azért, hogy rosszabbul ne legyen a sok ital miatt. (Mezősámsond, 1754); Kancelláriusné asszonyomnak gazdálkodtam és mód szerint vettem írós vajat és lisztet pánkónak. (Kolozsvár, 1595)

Komoróczy  György